A Nornák Szövete I. - 1. részlet

Elbanit: A turmalin kristály csoport egyik anyagi változata.

Gambeson: több tucat változata volt, akadt vastagított ing, de egészen a bélelt kabát benyomását keltőig terjedt a megvalósítása. A biztonság számított, ami a sodronyon és a láncok között átment, azt a posztóvért megfogta, illetve sérülés esetén még a vérzést is visszafogta a tömöttségével.

Hauberk: hosszított sodronying, amely minimum a könyökig leért és takarta a combok felét. Akadtak teljes ujjas változatok is, amelyek akár bokáig is fedhettek. A hozzá tartozó csuklya egy külön felvehető sodrony egység volt, ami jószerivel csupán az arcot hagyta szabadon. A sodrony húzott vasdrót.

Hematit: A hematit (vörösvasérc) vastartalmú szabályos rendszerű oxidásvány, színe acélszürke, vas fekete vagy vörös barna.

Turmalin: A féldrágakövek egy kristálycsoportja, trigonális/hexagonális kristályrendszerben alakulnak ki, oszlopos prizmás kristályai gyakran sávozottak hosszirányban.

Verdelit: Az elbanit zöldes színváltozata.

Az álarcos lány - Prológus

    Geta: tradicionális lábujjközös fapapucs, a férfiaké négyszögletes, a nőké lekerekített. A talp tucat féle lehetett

    Miko: szentély körül tevékenykedő lányok és/vagy kisegítő papnők. Régen valószínűsíthetően sámánként is tekintettek rájuk.

    Oomikami: Amaterasu Oomikami; a sintó vallás főistene, a Nap és az Univerzum istennője. Ő a magasztos, aki az égben ragyog.

    Tsukuyomi: Tsukuyomi no mikoto; a sintó és a japán mitológia Hold istene, Oomikami fivére.

A Nornák Szövete I.

1. részlet

*

    A sós tengeri levegő már korán reggel marta az ember bőrét Verdelit partjain.

    Aldoria földrészén Nordieak a legészakibb és legzordabb világ, melyben minden város, esetleg minden nagyobb földdarab más-más Jarl birodalma. Verdelit is egy ilyen különálló járlság volt, amit átszelt és összekötött az összes többi településsel a Főút Oloftól, át Olofssonon, egészen Halldorráig, egyetlen eggyel nem, az pedig Elbanit. Az Elbanitekkel sem kereskedelmet, sem portyát, sem közösködést nem vállaltak. Ezen csendes elutasítás pedig tartott ide, s tova harminchét éve, mióta is a Verdelit család feje, Jörg, át nem kelt az Óriás-hegység déli lábán, s megtelepedett Elbanit és Olofsson között.

    Igazán különleges napra virradtak a helyiek, ugyanis ennek az ellentétnek a tervek szerint vége szakadt. Amit egy ikerpár, Thora és Thorwulf; akik éppenséggel Jörg unokái voltak; cseppet sem vártak oly nagy lelkesedéssel, mint a szolgálatukban lévő több száz idegen. Annak tartották őket az elmúlt napok felbolydulása után, mit hittek volna mást, ha egyszer hatalmasat csalódtak mindegyikben? Mindegyik nő, gyermek, s férfi, aki vigadni mert, árulók voltak az ikrek szemében. Ők még ismerték a történetet, Jörg papa elmesélte nekik, hogy miért vált szét a család, miért nem akart velük maradni, ahogy a város öregjei szintén.

No, nem mintha a közelgő nász még rájuk tartozott volna. Ráadásul egy Elbanit ifjúval! Ezért csípte őket a levegőben úszó só, épp menekültek.

    Hatalmas termetű, kerek farú, hosszú csüd szőrű, s bivaly, sötétpej lovaikon egy hármas határ felé tartottak. Az említett lovak minden értelemben irdatlanok voltak. Csíkos patáik súlyosak és böhömök, nagyságra, mint egy ember feje. Marmagasságuk egy felnőtt férfi válla, ehhez pedig még egy karhossznyi nyak és fő tartozott. Fardl, a kanca szeme a ritkábbnál is ritkább volt; a külső szemgyűrű körül egy világos, vöröses csík rajzolódott. A hímé, Bardl, pedig ragyogóan kék. Az ikrek közel két méter magasan ültek ezen bestiák hátain. Gyönyörűen vésett, ezüst gyöngyök díszítették az állatok fonott sörényét és farkát. Északi misztikumokkal, rúnákkal és jelekkel voltak telis-tele, ahogy a lovasaik haja is.

    A leány csupán hófehér alsóruházatot viselt, mintha a hajnal első sugaraival lopta volna ki valaki az ágyából, a takarói közül. Ez is történt. Csípőig érő haja; melynek különleges szürkés-fekete csillogása volt; és szoknyája redői kísérteties táncot jártak; éteri látványt nyújtott, ahogy szőrén ülte meg az állatot. Szemeik voltak még ámulatba ejtőek, ugyanis a zöld turmalin egy ritka káprázatos színátmenetét tudhatták magukénak. Tincseik hematit és szemük elbanit színe volt a Verdelit ház sajátja, akik az északkeleti tengereken hajóztak, s kereskedtek, hol készakart, hol kikényszerített üzleteket lebonyolítva.

    A fiú alig válláig érő hullámait szintúgy rúnakövek díszítették fonatokban. Rajta már az északiakra jellemző hosszított sodronying volt, a hauberk; aminek csuklyáját nem hajtotta fejére; ez alatt vastagított posztó ing rejtőzött, a gambeson. Derékszíjára húzva egy bőrtokban pihent páratlan élű, vastag kése, és a szíjba akasztott baltája. Bőr nadrágot viselt, lábszáráig felérő vaddisznó prém bakanccsal, ami viszonylag magasan simult a kengyelben a ló oldalára. Arcuk egyforma, egyenes orr, tiszta bőr, kipihent szemek, szemöldökük és ajkaik ugyanazt az ívet rajzolták hosszúkás keretükben. Az aggodalom ugyanúgy vert árnyékot szembogaruk mélyén.

    A termetes hátashoz jókora nyereg is dukált, ezt külön nekik készítették; Bardl és Fardl volt az egyetlen csataló, akiknek ilyesféle jutott. Maga a nyereg fából készült, az alapja lényegében egy kivájt fenyőtörzs, amit a mén hátára terített fehér, hosszú szálas prémre helyeztek, mi beterítette a patás teljes hátát és oldalát. A fa nyak felőli részén, az első kápán, egy nem lehasított ágból faragott sárkányfej ívelt fel, ez alatt volt rögzítve a szügyet átölelő vastag bőr hám, ami egészen a farig húzódott még a has alatt is. Szinte az egész törzsét közrefogták a szíjak. A nyereg hátulján két csont kampó helyezkedett el, ebbe rakták az összetekert pokrócot, s innen lógatták le a pajzsot, melyen családjuk címere díszelgett.

Aztán a hám végett a nyereg mögé rögzíteni lehetett még három bőrtáskát, de ha ez nem lett volna elég, a nyereg mellett is lógott egy-egy mindkét oldalon. Thorwulf a bal oldali tarsoly alá csúsztatta be fejszéjét, ennek száján kilógott még egy balta és egy szekerce élvédője. A jobb oldalira ráakasztotta a sisakját, alá az íját rejtette, benne pedig kenyeret, kulacsot, és némi szalonnát talált az ember.

    A pajzson fekete alapon, két koszorú volt egymásban, köztük sodrony szemek. A gyűrűk közepén egy vonyító farkas, mellette két oldalt az arany és a háború istennőjének neve. Ez szimbolizálta a portyáikat, melyről mindig gazdagon tértek vissza. Zsákmányukat pedig elkereskedték, amiből az ikrek nagyapja, felhalmozta vagyonát. A farkas felett és alatt az isteni pöröly feje, s a nyél lett volna maga a farkas. Őseik tenyésztettek, belőlük lettek azok a szarvas vadász, szürke szánhúzók, amiket a délieknek még mindig árusítanak. A Verdelit család büszke maradt az elődeikre, hogy az istenek csarnokából lepillantva láthassák a szellemek; nem felejtették el őket.

    Thorwulf hangja sürgető, lovát gyakorta rúgta sarkával és hátra pillantgatott.

    – Utol fognak érni!

    Erre a leány is visszanézett, ám nem látott mögöttük senkit. Hiába, ezen “Nagy lovak” erősek voltak; döngött minden lépésük, szinte rengett a föld is belé, ha egy tucatot egymás mellé tettek, aszály idején a kereskedelmi hajókat is át tudták húzni a kiapadt csatornán; ellenben nem voltak gyorsak. Értette az aggodalmát, hisz az őröknek és lovasoknak jóval szikárabb paripáik voltak. Ha nem sikerül elérniük az erdőséget, akkor minden hiábavaló volt.

    Lovaik vágtattak, ám a távoli erdő mintha minduntalan egyre messzebb kúszott volna. Az agályaik pedig minden egyes perccel egyre közelebb kerültek a megvalósuláshoz.

A Nap hajnali rózsás üdvözlését felváltotta a reggeli hideg kékes–szürkére, és ekkor a szél megfordult.

    Hangokat, kiáltásokat vitt feléjük a szellő, mintha az istenek atyjának varjai próbálták volna szárnyaik csapásával sürgetni a patásokat. Az üldözők szavait nem értették ugyan, de érezni vélték a lovak bőgésével együtt a szagukat is. Képtelenség volt, csupán a rettenet szőtte érzetek voltak, mégis, ha nem nyeregben ültek volna, megdermedtek volna.

Gyerekek voltak szinte. Éjjelente az álfokról, istenekről, valkűrökről, hírvivő varjakról olvastak és tanultak. Ők még a mesékben éltek, a hiedelmekben, és a lány épp ezért a szélfútta fák ágait siettető segítségnek képzelte.

    – Thorwulf! Nézd az álfok elébünk jöttek! – szemeiben megkönnyebbült, boldogsággal átitatott cseppek gyűltek, hangja reménnyel telin és biztosan csengett.

Előre mutatott, ahol az erdő hirtelen közelebb jött. A nyírség aljában élő bokrok utat nyitottak, a fák, mintha léptek volna, beengedték őket. Ott voltak. Már csak pár másodperc harc a távolsággal és a nyírfák árnyékában lesznek. Az üldözőket is tisztábban hallotta, de mit érdekelte őt, ha már az álfok várták őket? Még egy utolsó erőteljes rúgással lova oldalába ösztökélte az állatot.

– A Győzelemre Fardl, vágtass! Vágtass, Gondolat és Emlékezet kísér minket! – sikított, mint a harcot győzött asszonyok, akik karddal vívták csatáikat a férfiak oldalán.

Fivére is csatlakozott az ordításban. Együtt fogantak az istennő áldásával, együtt látták meg a napvilágot, együtt tanulták az első lépteket, és az első rúnákat, együtt forgatták az első kardjukat. Mindent együtt tettek, a mai átkozott reggelig, mikor Thorwulftól elválasztották volna egy olyan átokkal, melyet a szüleik csupán házasság néven, egy régi ígéretnek neveztek.

Fardl átszökkent az árnyékba. Egy csapásra lehűlt a levegő, már az izgalom sem tartotta melegen. A Nornák kettejük sorsát együtt írták, és amit a Nornák írtak, sorsszerűen meg is lesz. Épp ezért nem választhatja el őket egymástól senki ember fia, pláne nem egy Elbanité, akit sosem láttak azelőtt. Thorwulf Thoráé, Thora pedig Thorwulfé. A Nornák szövete az égnél is ősibb, hisz ők szőtték meg az ég létét is!

    Nyilak csapódtak be a fákba, ahogy két nyír között egy bokron átlendülve Fardl végre az erdőben tudta a gazdáját, s az ágak össze is zárultak szorosan mögöttük. Az ikrek kiáltása csak még hangosabbá vált a az ágak alatt, mégúgy az ifjúé; hangszálait úgy erőltette, mintha magát a Holdat óvná az óriási farkastól, mikor az jön, és elnyeli azt az éjszakai égről.

Sűrű volt Nordieak Nyírsége, két gyakorlott lovasnak, akik a fák közti játékkal nevelték csikó koruk óta lovaikat, könnyű feladat volt eltűnni. A sikoltás elhalt, csupán győzedelmeskedő zihálás, rekedt nevetés, s hitetlenkedő, döbbent csend maradt utána. A lovak kifáradtak, Thoráé végképp, elvégre végig elől kellett haladnia fivére utasításából, de most már hagyta, hogy beérje. Elképesztőnek tűnt, hogy ép bőrrel megúszták a szökést, már az csodával határos, hogy eljutottak az erdőig, nemhogy mindezt egy karcolás nélkül. A lány arcán a boldogság ragyogott.

    – Bátyám, az istenek kísértek minket. Érezted te is? Most is… – meg kellett állnia, próbálta átgondolni az eseményeket, hogy megfelelően ki tudja fejezni magát. – … Olyan, mintha hátul a lapockámon ülne két madár, mintha szárnyakat kaptunk volna!

A fiú csak fancsalin horkantott, de a pimasz megnyilvánulás után egyből vér bukott ki a száján. A boldogság el is illant, olyan messze, ahol már a világ peremét sejtették. Fivére háta mögött két nyíl végét látta. A tollak lágy tánca, ahogy egy alacsonyabb ágról lelógó levél körbecirógatta, régmúlt képeket idéztek.

**

    A kastélykert a sziklaszirt szélén épült; nem is igazán volt kastély, csupán egy nagyon magas és nagyon sokféle kőből felhúzott, háromszintes, tucatnyi szobás ház. A partokat mosó hullámok ezernyi cseppé szétverve folyton nyirkossá és nedvessé tette az ott játszók ruháit, és haját. A hatodik esztendejüket töltötték be, mindketten íjat kaptak egy-egy fakarddal, a jarl gyermekeként pedig meg kellett tanulniuk bánni velük. Ube mester; aki minden volt, csak pont mester nem, a Jarl egyik legveszedelmesebb és legkérlelhetetlenebb harcosa, egy igazi isteni áldás, ha a te oldaladon harcolt; vette kezébe az okításukat, hisz nekik mindenkinél jobbnak kellett lenniük. Már délben sertől böfögött, és amint a leányt kiragadta ágyának puha bundái közül, megcsapta orrát a karja alatt a mosdatlanság bűze.

    Csípte az apró orrát, ami cseppet sem szokta még meg az izzadságot. Ám, ebben a bűzlő alakban is volt valami, ami ámulattal töltötte el az ikreket. Nem más, mint fonott szakállának és varkocsainak tisztasága szaga ellenére, és ezek közt, az orrnyergén éktelenkedő vágás, mely a jobb ajka sarkáig tartott. Illetve a felkarját borító kőris. Szürke posztó ingjét hanyagul az egyik sziklára hajította korábban, így a motívumot alaposan meg tudták nézni. Különleges volt a maga nevében, az egyik fele tavaszodott, a másikon kopár tél honolt. Egyfajta ábrázolása volt ez a világok végének.

    – Kardok? – bosszankodott az ifjú – Egy igaz harcosnál sincs kard! – duzzogva eldobta a tanítójuk lába elé, aki viszonzásul elébe hajította kétkezes fegyverét. Nem tűnt veszélyesnek, egy hosszú fa nyél, amit keresztezve körbe tekertek két bőrszalaggal a fejig, ami vékony és lapos volt.

    – Akkor ez mi? – kérdezte nemes egyszerűséggel – Harcoshoz illő fegyver?

    – Igen! – lett izgatott a fiú – Ez már harcoshoz méltó, ezzel taníts, Ube, ilyennel akarok a Csarnokig küzdeni! – felemelte az eszközt, ami mellett eltörpülni látszott.

A férfi rendszeresen a combja mentén, a derékszíjjába akasztotta, ahol egy bőrtasakot húzott a fejre. Így a lábszára közepéig ért a nyél. A hossza Thorwulf mellett, mintha kiteljesedett volna; a válláig felért. A lány viszont észrevett egy halvány vésetet a fej alatt, kérdezni ellenben nem volt lehetősége.

    – A harcosok csarnokáig, mi? – elvigyorodott, ezzel láthatóvá váltak sárgás, kócos fogai.

A jobb szemfoga helyén egy vasfog volt, amit a mellette lévőkbe fúrt lyukba drótokkal rögzítettek. Előtte senkit nem látott ilyennel, nem volt szokás. Az apjuknak is csak kátránnyal betömték a hiányzó fog után maradt lyukat, és semmi több. Ezt az alakot már ezért furcsának tartották a népek.

– Előtte felelj. Mi az, ami nálad van?

    – Kétkezes balta! – vigyorgott vissza.

    – Szerinted? – nézett a lányra, aki zavarba jött a hirtelen ráirányuló figyelemtől. Nem válaszolt azonnal, így leguggolt a férfi, hogy vele egy magasságban legyen a szeme. – Thora, szerinted is kétkezes balta? – erre már csendben megrázta a fejét – Akkor mi?

   – Egy… egyszerű fejsze. – motyogta szinte.

   – Miért? Biztosan nem balta? Vagy lehet szekerce is. Vagy fokos. – A lány belenézett a férfi világítóan kék szemeibe. Idegesen rágcsálni kezdte a nyelvét, a bátyjára nézett, és rámutatott a fém fejre.

  – Mindenki tudja, hogy Ube favágó, – egészen leheletnyit megvonta a vállát. – a favágók pedig fejszével harcolnak.

    Fél szemöldöke felfelé rándult a férfinak, csalódott is a válaszban és nem is. A térdére támaszkodva egy évekkel ezelőtti sérülés okozta fájdalomtól nehézkesen állt fel. Olybá tűnt a Félóriás néven is emlegetett harcos valóban óriási termettel rendelkezett. Testközelből a gyerekek épp hogy a csípőjénél voltak magasabbak. Ráadásként magasságához cseppet sem volt nyúlánk, sokkal inkább zömök, ami még inkább össze tudta zavarni az ember szemét a havas tájon.

    – Ennyi? – hátrált pár lépést, ivott a seréből, majd böfögött. – Semmit nem tudtok még ketten sem, és a kardon picsogtok. – horkant.

    – Lapos a feje és ék alakú. – emelte fel hirtelen a hangját a lány. Úgy tűnt a kettejüket ért sértést meg akarja cáfolni. – Hosszú a nyél. Kicsi ezért pontos ütésekre jó. – megemelte a saját fakardját, és mintha fejsze lenne lengetni kezdte, a tanítójuk pedig csak kajánul vigyorogva fonta össze karjait a mellkasán. – Hosszú lendület kell, hogy mély legyen. A fejszével messze lehet nyúlni, a szakállas fejszével pedig el lehet venni az ellenfél fegyverét. – szemei kislányos méregben úsztak. – Thorwulf nem buta! – Csattant amolyan végszóként, legalábbis a kezét megfogó fivére halkan csitítgatta, s remélte, hogy befejezte a húga. – Engem érdekel a harc, őt az istenek és a regék! Könnyű kigúnyolni a kisebbet, te… – Eljött a pillanat, hogy az idősebbik betapassza tenyerével a száját.

    – Végeztél, vagy helyben a bosszú istenének lányává szegődsz, és véremet veszed? – élcelődött tovább, hergelte a lányt, elvégre, nem mondott neki senki semmit arról, hogy mire számítson az ikrektől.

A fiút tüzesnek és akaratosnak nevezték, a lányt pedig csendesnek, félénknek. Erre pont az ellenkezőjét látja. Végül hümmögve elővett egy alig két maroknyi hosszú nyéllel rendelkező, lapított és lyukas élű, hátán pedig vaskos, de sima eszközt.

– Akkor azt is tudod, hogy ez mi? – csupán mérgesen bámult rá, ugyanis fivére még mindig szorosan fogta. – Elengedheted.

    – Szekerce. – bökte ki azonnal.

    – Rendben. – elővett egy alkar hosszú nyelet, amin vastag, tömör ék alakú fej volt. Csak felmutatta, a lány válaszolt is.

    – Balta.

  – Helyes. Helyes. – gondolkodott el. – Fiú! – vette hirtelen elő, mire az szinte lesápadt. – A legbölcsebbnek melyik volt? – megrázta a fejét. – A csínytevőnek? – ismét megrázta. Ube csak horkantott. – Az istenekről sem tud semmit, ha ennyit sem tud.

    – Thorwulf, van rajta egy jel. Nézd! – megfordította a fegyvert, és a bátyja így már meg tudta nézni.

    – Az “Igaz” rúna.

Az előbbi, a kardjára vonatkozó hőzöngésnek híre, s hamva sem volt, csak ámulatba ejtette, hogy lát egy ilyen rúnát. Apró ujjaival a nyíl forma faragáson cirógatott végig.

– A becsület és igazságosság háborús istenének jele. – folytatta. – Egy áldás és egy szerződés egyben. Az ő neve alatt harcol a harcos, aki a fegyverén viseli, és ezért sikeres lesz a csata, amiben részt vesz.

    Ezzel persze újfent meglepte Ubét, aki végül csak a homlokára tapasztotta érdes tenyerét. Végig dörzsölte az arcát, megszívta a fogait, s vett egy hosszú, mély lélegzetet, hogy aztán lassan kifújja. Ám a fiú még kíváncsian fordult felé.

    – Ez nem az Elbanitok védelmezője? Miért az ő istenüknek áldozol?

    – No! – tapsolt egyet kizökkentve, ezzel egyben figyelmen kívül is hagyta a kérdéseket. – Kölykök. Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy mivel északiak vagyunk, mi örömmel és tisztelettel vesszük a harcos asszonyokat. – csettintett a nyelvével mielőtt folytatta. – A rossz, hogy tudnotok kell külön-külön is ezeket, és még jóval többet is; nem tudhatjátok, hogy mit hoz a jövő, mi van a szőttesen, és mikor kell elválnotok egymástól. Szóval kurva sokat kell tanulnotok, vakarcsok.

    Két hosszú lépéssel előttük volt, a gyerekek kezébe nyomta az íjjukat, és egy-egy nyilat. A lány mögött féltérdre ereszkedett, és megfeszítette az ínt nyilastól.

    – Cirógassa a toll az ajkatokat, amikor kilövitek, akkor fog biztosan arra menni, amerre néztek.

   Thorának valóban a szájához simította a fehér szálakat. Aztán a lány szeme végig futott a nyílon, a hegy mögött észrevett egy falnak támasztott táblát, ami addig fel sem tűnt neki. Volt rajta valami, de azt látta pontosan, homályos volt.

    – Nézd a közepét! – Hangzott az utasítás, majd szinte abban a pillanatban, ahogy a megfelelő helyen vélte a tekintetét, Ube elengedte az ideget, mely után a nyíl végig csúszott az íj mellett, végül hangos puffanással becsapódott.

    Apró száján még mindig ott volt a csiklandós érzés.

***

    Az emlékek elszálltak a szemei elől, a rideg valóság pedig sajgott a testének és lelkének egyaránt. Nem szárnyakat kapott, hanem nyilat a bátyja, és mivel sorsuk fonala egy, így a lány is érezte a fivére fájdalmát.

    – Thorwulf… – suttogta halkan, majd Fardlel mellé lépett, és egy lágy érintéssel a hauberkjén nézte meg a nyilat. A jobb oldalt hatolt a szemek közé, a lapockája közepéről köszönt ki. Felszisszent, szemeibe könny gyűlt. – Nem lesz baj. – Eresztett meg egy bátorító mosolyt, amire fivérétől csak egy gúnyos kifejezést kapott.

    – Ugyan! – horkantott. Derékszíját meglazította, s levette. – Ne akarj engem megnyugtatni, – Thora olvasva a gondolataiban megfordult a lovával, így pontosan mellé helyezkedett. – tudom nagyon jól, mi vár rám egy nyíltól. – Szájába vette a bőrt, majd lehunyt szemmel bólintott a lánynak, aki áthajolva a gerince mellett megtámasztotta a bal tenyerét, majd jobbjával megragadta a vesszőt és elkezdte húzni.

A fiú torkából a kín hördülése tört fel, vicsorgott a szíjjal a szájában, s sziszegve szűrte fogai közt a levegőt, habos nyála fröcsögött, ahogy arca is rózsás lett az erőlködéstől, miszerint visszafojtsa hangját. Ám a nyíl nem akart kijönni. A lány húzta, ahogy tudta, de beragadt, egyre sápadtabbá vált. A fivére homloka már verejtékben úszott, önkéntelenül rámarkolt a húga térdére.

Megállt a húzással, hátrasandított, eléggé elvesztek a fák között, ráadásul az őrök nem mertek volna csak úgy belépni az erdőbe. Igazán kényesek voltak a fák rejtekére, hiedelmek szóltak a lombok közt élő barátságtalan szellemekről, így nem mertek kockáztatni. Ahogy akkor sem tették. Mégis, megannyi szempárt érzett a tarkóján.

    – A hegy a csontodba fordulhatott. – beszélt halkan a lány, válaszul pedig egy keserves nyöszörgést kapott, majd egy erősebb szorítást. – Bocsáss meg.

    Megremegett az alsó ajka, szemei fátyolából könnyek gördültek végig az orcáin; másodjára már két kézzel fogta meg a nyilat, s lassan fordítva húzta, abban reménykedett, csak a csonton ütött sérülés alá fordult be a hegy, és nem tört utat magának a tüdeje felé. Ám ebbéli reményeit el is hajította messze, a Világfa gyökerein túlra; Thorwulf fogai és a szíjja között vér habzott fel az elfojtott ordítás nyomán. Az ilyen esetekben szokták áttolni a testen a nyilat, de a tüdején mégis miként tehetné? Ha pedig kirántja, már ha egyáltalán sikerülne, sem érne semmit, a csont nem engedte. Úgy kapaszkodott belé, mintha szüksége lenne arra az átkozott hegyre. Csukló hangon bukott ki belőle a sírás, kis híján elengedte a vesszőt, ám fivére felhördülve sürgette meg. Visszaszívta orrába a nedvet, szemeiből kipislantott két kövér cseppet, majd megfeszítette magát.

    – Kapaszkodj erősen a kápában! – utasította.

   Testvére azonnal rámarkolt a sárkányra. Thora pedig abban a pillanatban teljes erejével szorította, csavarta, és folyamatosan húzta. Még volt esélye bátyjának a túlélésre, néha akadt olyan harcos, aki átvészelte a lőtt sebet; nagyon ritkán, de volt rá példa, és abban a kínkeserves, s fájdalomban gazdag szempillantásban semmi más nem tartotta az erőt benne. Thorwulf fogai és szíja nem tudták elnyomni ordítását, szemei kidülledtek, vöröslött arca, húga pedig már-már ájulás közelébe került, mintha a saját lapockáiban is visszhangzott volna. Érezte a tenyerében, az ujjaiban a vessző mozgását, ahogy a hegy a szövetek közt új utat tép, s hasít magának, majd végre kiszakad fivére hátából. A fiú orrából felhabzott a takony, fennakadt a szeme, s azonmód eszméletét vesztve borult Bardl nyakára.

    Thora nem teketóriázott. Elhajította azt az átkozott fadarabot, Fardl-t oldalba lökte a sarkával, és megfogta a mén kantárját. Ciccegett a lónak kettőt, ami meg prüszkölve elindult velük. Szeretett volna árkon-bokron túl vágtatni, minél messzebb az üldözőktől, minél messzebb az egész borzalomtól, habár már megbánta tucatszor is, hogy hajnalban engedett Thorwulf hívásának. Ha csak sejtette volna, ha csak egy pillantásnyi ideig előre látta volna ezt a lehetőséget, ekkora már az esküvői ruháját venné fel. Sőt, igazából tudta jól, nem kellett volna ehhez jóstehetség, csupán némi józan ész, midőn belássa; neki a Nornák ezt szőtték. Ember nem dacolhat áldozat nélkül az istenek akaratával. Ők mégis megpróbálták, s mi lett belőle.

    Az ájult fiú meg-megcsúszott lova nyakán, mire a jól tanított csatamén minduntalan oldalra lépett, hogy lovasát a hátán tarthassa. Ube mester kivételesen képezte ki mindkét hátast, így pontosan tudták, hogyan kell alvó, vagy épp ájult emberrel menetelni. Mosolyt is csalhatott volna orcájára az a kép, ahogy a pántos fogú favágó lépni okítja a lovakat, míg a gyermek énjüknek az volt a feladata, hogy feküdjenek a hátukon, és néha eljátszák, mintha leesnének. Érezte Bardl, mikor kell lépést váltania, a lánynak nem is kellett figyelnie rá, így volt lehetősége a fehér alapon fekete foltos kérgű végtelenben az aljnövényzetet kutatni.

Keresett egy ismert jelet, egy egészen kidolgozott vésetet az egyik fa törzsén, amit még Ube is csak mutatott nekik. Azt jelölték ki tájékozódási pontnak. Akkoriban, lábujjain ágaskodva sem érte fel a földről a kürtös sisakját, ám azóta ő gyorsabban nőtt, mint a nyír. Nem csupán a sisakot elérte, de már olyan magas volt, mint a szobor. Az esztendők múlásával a bokrok közül kiemelkedett már a kos tülkökkel díszített sisak, ahogy nagy orra, és összefogott hosszú szakálla is. A kürtjével ábrázolták, mit majd akkor fog megfújni, ha közelednek az Óriások. A regékben ő az istenek útjának védelmezője, de itt az erdőben, csupán az utat mutatta. Leugrott lováról mezítlen talpakkal a leány, és az istenség mellé állva követte a pillantását. Egyenesen elnézett a távolba a megannyi törzs között, szemeivel hunyorognia kellett, hogy kiszúrja végre a fehér oszlopok között azt a szürke sziklát, amit keresett.

    Nem mászott vissza Fardl hátára, csak Bardl-t húzva tette meg azokat a rettenetesen hosszú lépéseket, ami a cél előtt voltak. A korai reggel fénye fagyosan ragyogta be körülöttük a fákat, és csalta csapdába az ember szemét, mintha a jég törné el a törzseket. A halovány zöld levelek oly magasan fogták fel a fényt, már-már smaragd színbe öltöztetvén a helyet. Egyenletes kopácsolást hallott fönn, felnézve pont elkapott pillantásával egy harkályt. Furcsa vendég volt ezekben az erdőkben, hideg volt a harkálynak, nagy ritkán mégis akadtak közülük látogatók.

A szél feltámadt, s egy ritka taszító elegyet fújt felé. Bal kéz felől jött az illat, egy vadállat vert tanyát a környéken az álfok pedig megsúgták ifjú harcos szűzüknek, hogy vigyázzon. A szagot hamarosan hang is követte, mire Bardl és Fardl hangosan nyeríteni kezdtek. Megálltak, prüszköltek, rázták a fejüket, sörényüket, hatalmas patáikkal pedig az avart kaparták. Thora épp csillapította volna őket, mikor a röfögés egészen közelről az egyik bokorból fel nem hangzott. Lassan lépett a lovak közé, majd a kanca hátsó lábaira felágaskodva rúgott az irdatlan vadkan felé. De amaz nem rettent meg, csupán elvetemültebben röffentett, mintha kezdene bedühödni. Farld visszaereszkedett, hogy ismét lendületet vegyen, majd rúgjon is felé.

    Gyorsan mozdult a lány Bardl nyergéhez, hogy leakassza bátyja pajzsát. Kihúzta a fejszét, és a szekercéjét. A pajzsot szorosan a testéhez fogta, térdeit rogyasztotta. Hogy minek, maga sem tudta, a feketevad nem olyan állat volt, ami ellen egymaga kiállhatott. Vett egy mély lélegzetet; a vadászat istennőjéhez fohászkodott, de még az istenek segedelmével is lehetetlen próba volt ez. Mire kifújta lélegzetét, addigra a vaddisznó már elrugaszkodott. A pajzsa megvédte ugyan a közvetlen találattól, de mint legkisebb, és leggyengébb egyed a szeme előtt, egyértelműen a lányt vette újfent célba. Thora hatalmas csapódással esett a háta közepére, tüdejéből a szusz is kiszakadt, a fa megrepedt, és ki is esett a kezéből. Bardl és Fardl egyszerre nyerítettek fel, a mén kis híján felágaskodott, de eszébe jutott ájult lovasa, így a harc a kancára maradt.

Thora a pajzsáért nyúlt baljával, csontjába olyan fájdalom hasított, melyet még eddig nem tapasztalt, zúzódott már tagja, de ez bizonyosan a törésként emlegetett rémség volt. Sérült karját szorosan mellkasához vonta, a fát el nem bírta volna, majd fejszéjét kereste, s elnyúlt a földön. Eközben a vad egyenest nekiiramodott Bardl lábainak, akit csak hű társa, Fardl gyors rohama mentett meg. A kanca ugyanis döngő léptekkel indult meg felé, míg a mén hátrált. A vaddisznó nem zavarodott össze termetes ellenfeleitől, nemes egyszerűséggel farát kitolva, lendületet vett, s egyenesen a kancának rohant. Thora keze ekkor nyelet talált, nem a fejszét ugyan, hanem a szekercét, melyet már-már gondolkodás nélkül hajított a támadóból lett préda felé. Arra gondolt, ha ez eltalálja, ha ez megsebesíti, ez lesz élete eddigi legbőségesebb áldozata az isteneknek. S mintha szekercéjét valóban az álfok sóhaja vezetné; a lapított él utat tört magának a jobb szeme irányából, a szemgödrén keresztül a koponyáján. A győzelem mámora egy pillantásnyi ideig járhatta át csupán a leányt, mert a vadkan csak ezután vadult meg igazán.

    – Fel! – hangzott a semmiből magához térő Thorwulf parancsa a lovának. A fiú kapaszkodott a kantárban, a sörényben, és a kengyelben egyaránt, Bardl pedig fölágaskodott, és a lány felé iramodó, vadul visító, röfögő, s bűzlő állat felé rúgott.

A mén már-már sziklát idéző, csíkos patája elől ki tudott térni, ám ezzel a lépésével, szinte tökéletesen a kanca ugyancsak batár körme alá szaladt. Elég lett volna egy tenyérnyivel odébb lennie a lány meztelen lábfejének, s ugyanazt érezte volna, mint a disznó. Koponyája masszív védelemként szolgált emberek ellen, ám Fardl lába alatt összeroppant, olyan volt, mint a tűzben roppanó nedves fa hangja, amit szétfeszített a pára.

Kiverte a víz a lányt, ahogy az állat fejéből a veleje és vére végig pettyezte fehér ruháját, s arcára is jutott. Tüdeje hirtelen sípolva telt meg levegővel, nem tudta volna visszaidézni, mióta tartotta bent. A gyomra megremegett, jobbja teljesen elgyengült, gerince mentén kellemetlen hideg borzongás futott keresztül. Zihálni kezdett, szédült, a látása homályosodott. Furcsa darabos böfögés tört fel hasából, a következő pillanatban már oldalra kellett borulnia. Eleve üres bendője ezután volt csak igazán üres. Szinte csak slejmet hányt, de az is elég volt, szemei könnyekben úsztak újfent. Mi a fészkes fene lehetett ez? Tette fel magában a kérdést.

Nem lett volna szabad egy állatnak ezen ösvényen lennie, elvégre tele volt csapdákkal, alig egy hete ellenőrizték és töltötték fel a rejteküket. Mégis az eddig biztonságosnak tartott út kis híján megölte. Tán az istenek követelik az áldozatot?

– Jól vagy? – kérdezte meggyötört hangon a lóról fivére, mire csak egy legyintést kapott. – Minek tiportál bele egy vad vackába? – enyhe rosszallása csupán a szemében látszott, szürke arca, és verejtékben úszó bőre elárulta, ő sincs túl jól.

    – Bizonyára – törölte meg száját a hányadéktól – unatkoztam míg aludtál, és kerestem némi kalandot. – Szigorúan jobbjára támaszkodott, míg felkelt, balját a mellkasához szorította, próbálta nem mozgatni. – Ellenben, ha már magadnál vagy, oda találsz egyedül is. – sokkal inkább volt kérdés, mint kijelentés, de fivére bólintott. – Jól van. Megnézem a csapdákat. – fordított hátat. Lepillantott a még gőzölgő sörtevadra, és a szemébe tört szekercéjét látva elhúzta a száját. Nemes egyszerűséggel bátyja kardjáért nyúlt a nyerge alatt, ám az megragadta a csuklóját.

    – Mi lett a karoddal? – tisztán látszott, hogy a mozgás is fájdalmat okoz neki, mégis heves mozdulattal kapott a lányért. – Mutasd! – hiába volt rossz állapotban, ellentmondást nem tűrő hangja így is erőszakosan csengett.

    – Nekem rontott a vadkan. Rosszabb is lehetne. – vont enyhén vállat a leány, de felemelte a karját, odatartotta fivérének, aki szemügyre vette, majd el is mosolyodott. – Az istenek megvédtek.

    – Nem az istenek, hanem Ube, – felelt nyersen, cseppet sem kedvesen – a mesternek légy hálás, hogy ilyen jól kitanított. – Elengedte, majd némi szenvedő grimasszal ajkán kiegyenesedett Bardl hátán. – Menjünk ketten a kunyhóhoz, ott felveszed az ruháimat; nem mehetsz meztelen a csapdákhoz. – Volt benne valami, amit mondott, elvégre, ahol álltak, ott is lennie kellett volna egynek, mégis ott tanyázott egy vad. A fiú megindította ménjét, de még visszaszólt. – Hagyd ott a tetemet. Ha elhozod, egy ösvényt rajzolsz a vérével.

A lány ciccegett kettőt lovának, s a kanca a hajába is kóstolt kedveskedve a fogaival. Thora csak megsimogatta a homlokát.

    – Jó ideig nem is akarok disznót látni. – felelte, bár egy meddő pillanatig elgondolkodott rajta, hogy otthagyni sem bölcs, csapda nélkül csupán feleslegesen vonzotta volna oda a többi vadat.

Végül persze úgy tett, ahogy Thorwulf mondta, túlságosan fájt balja az ellenkezéshez, ahogy fivére nyíl ütötte sebét is minél hamarabb kellett ellátni. Hatalmasat nyögött, míg lehajolt, mint egy vénasszony, aki belefáradt a létbe; felvette a fejszét, erősen markolta, majd lábával egyszerűen megemelte, és átfordította a pajzsot, így a belső része volt fönn. A fejet ráakasztotta a szélső fémre, végül megragadta a szíjat is.

A balja egyre inkább sajgott, és zsibbadt, ahogy teltek a percek. Lovára már fel sem próbált mászni, egy kézzel egy ekkora állatra esélytelen lett volna, ezért gyalogszerével követte fivérét, őt pedig a kancája. Hálóruhája átázott a nyirkos avartól, a lábujjai fokozatosan fehéredtek, tudta jól, ha nem melegszik át hamarosan, akkor abból komolyabb baja is származhat. Amennyire tudott sietni az alacsony bozótosban és az ágak, bokrok között iparkodott. Talpát így is felsértette egy régen lehullott ág, amit nem vett észre. Sóhajtott ugyan, de szedte lábait tovább, ám kis híján meg is botlott, ha lova nem figyelt volna rá, bizonyosan egy csipkebokorban landol. Fardl mellé kaptatott, majd a lánnyal együtt lépdelt, hagyta, hogy neki támaszkodjon míg sántikált. Az útjelzőtől már lehetett látni a sziklát, ahova tartottak, mégis úgy érezte, mintha hosszú mérföldeket kellett volna megtennie. Ráadásul kezdett igen komolyan átfagyni. Egyenesen bosszantotta a helyzete, fivérét találta el egy nyíl, mégis ő az, aki képtelen haladni.

    Érzetre órák teltek el, abban a néhány percben. A cél egy fákkal, s bokrokkal körbevett sziklafal volt, amit beleptek a kúszónövények, tökéletesen elrejtette a búvóhelyüket az idegenek elől. Egy egészen apró moha nélküli foltot kellett keresni, ami alatt szétnyílt a hatalmas kő, a repedés pedig olyan szélesre tárulkozott a növények takarásában, hogy szűkösen bár, de lovaik is befértek. Legalábbis nyereg és a többi felszerelés nélkül.

Thorwulf már várt rá, látszott rajta, megpróbált leszállni lováról, ám vajmi sikerrel. Thora leejtette pajzsát és fejszéjét, kihűlt lábujjaira nehezedve szaladt hozzá, nem akarta, hogy aggódjon érte. Bardl elé sietett, majd a zablánál fogva húzta le a föld felé, így lefeküdt a hasára a hatalmas jószág. Thorwulf talpa talajt ért, fel tudott végre állni róla, de a mozgása ingatag volt. Az lett volna a csoda, ha nem az. Átvette a zablát húgától, és felhúzta barátját. Kissé húzta a száját, nem bírt kiegyenesedni, ahogy túl magasra sem tartani a kezeit, de akkor is egymaga próbálta kioldani Bardl nyergét.

    – Menj előre! – utasította ismételten, beszéd közben pedig megroskadt a térde, mikor a nyereg a ménről a karjaiba hullott. Minden bizonnyal meglepte a saját sérülésének súlyossága. – Elintézem, te addig készíts meleget. – sokkalta volt már kérlelő a hangja, mint parancsolgató.

    – Rendben. – tudta jól, mennyire meg fog vele szenvedni, de megtanulta már kezelni bátyja büszkeségét és hajthatatlanságát.

Ha leszakadt volna mindkét karja, s lába, akkor is a földről csattogtatta volna fogait ellenfelére.

– Ezt azért beviszem. – lépett vissza a fejsze és pajzs párosért, legalább azzal kevesebb cipekedni valója legyen. – Fardl. – S lova már követte is.

    Törött kezével kellett félretolnia a borostyán húsos, fényes leveleit, amelyek közt ernyős virágai már bőséggel díszelegtek. Szerette a borostyánt, addig míg nem virágzott, ugyanis a leveleket gyönyörűnek tartotta, mintha megannyi ezüstös fényű tenyér nyúlna fel, hogy valaki megcirógassa. Gyermekként kitalálta; az álfok apró kis tenyerecskéi a borostyánok levelei, ezért mindig megsimogatta őket. Erős, néha hideg tapintású mélyzöld színük lenyűgözte, ám azok a zöldes sárga ernyős virágokat, amik hajtottak rajta, ki nem állhatta, a rengeteg nektártól még ragadtak is az ujjai. Az egyetlen, amiért nem tépkedte le a virágokat, mert a hasadékuk egyik őre volt, elvégre a nektárra odasereglettek a méhek, darazsak, undokabbnál undokabb fullánkosok, így messze elkerülték a sziklát. Ellenben, mikor már késő télre megértek a csontárok, élvezettel nézte a fekete bogyókat evő apró madarakat. Amint hozzáért a levelekhez, és megemelte egy részét, keze máris ragadni kezdett. Megborzongott, nem vágyott másra, csak alaposan megmosakodni, de Thorwulf kérésének kell eleget tennie először, így ragadni fog egészen addig, míg legalább el nem látja fivérét.

    Senki sem örvendezne, akinek termetes mérete van, ha szűk helyen; ami ráadásképp néha meg is szúrja; kellene botladoznia, csúszkálnia. Fardl pontosan így szenvedte meg a hasadék érdes falát, nyirkos, párától sikamlós kavicsait patáival. Mégsem pisszent, hisz csikó kora óta tette meg ezt a kellemetlen utat hetente többször. Hozzászokott, ismerte, s tudta jól, mire igazán zavaróvá válnának az apró karistolások már kint is lesz. A repedés ugyanis pont akkora volt, hogy Fardl és Bardl mellé két nagy ló elférjen egymás mögött, s nem hosszabb. Ha nem lett volna benne középen egy kanyar, át is láthattak volna a bejáraton. Néhány döngő patadobogást követően valóban a rejtekben voltak.

    Északon a tél közeledte ritkán kegyes, mindenütt egyszerre lesz úrrá a tájon a fehér, s dér. De itt nem. A kráter fala felfogta a szelet, ami a hideget hozta, a középen magasodó ősi kőris pedig ágaival óvta az apró meleg tisztást a zord tájon. Nem volt nagy, mégis az ikrek féltve őrizték ezen természeti csodájukat, ugyanis akármilyen apró is legyen egy föld, az északiak igazán értettek hozzá, hogyan menjenek ölre érte, akár holtig. Ezért is voltak olyan büszkék magukra, miután Ube segítségével rátaláltak, majd ide hordták a megannyi alapot, végül hárman, együttes erővel emeltek egy vadászkunyhót a kőris tövébe.

Kőrislak volt a második otthonuk, jócskán felszerelték, elvégre rendszeresen töltötték abban az apró házikóban az idejüket. Ha valami nem igényelt nagy mozgásteret, de csendet annál inkább, akkor Ube ott tanította meg nekik. Épp ezért voltak oly nyugodtak a testvérek, hogy a búvóhelyükön nem csak biztonságot, hanem gyógyulást is találnak. Az egyik fal a favágó jóvoltából telis tele volt szárított füvekkel. Thora megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy meglátta az otthon kedves látványát, hogy aztán egész velejét átjárja a rettenet. A kéményből füst szállt a krátert ölelő ágak közé, melyek levelek nélkül, kopaszon eresztették is el a vészjósló felleget.

    Valaki volt ott.

A Találkozás

   Édesen sós illatú tenger, lágy hullámok, s fehér habok.
Itt-ott, felbukkanó uszonyokat láttam, hogy mik voltak azok, delfinek, esetleg cápák, vajh’ mit érdekelt. Az égen hét, nyolc, tán kilenc ágra sütött a nap. Apró bárányfelhők úsztak fent a hullámtalan tengeren, a szél pedig dagasztotta a drága Nightmare robosztus, szürke vitorláit. Csodálatos nap volt, csodálatos idővel. Valahol Nagy-Iguana öblétől északra voltunk az egyik apróbb szigeten, aminek meg nem jegyeztem a nevét, öcsémet pedig megint az árbóc kosár nyelte el, tőle sem kérdezhettem meg. Mélyet szippantottam a levegőbe, a vér, a lőpor, némi verejték, és rum bőséges illata. Fenséges elegy. Szemem nyitva, mivel eddig lehunyva töltöttem újra gyakorlott kézzel a pisztolyaimat, mind a hetet, aznap ugyanis hét pisztolyos kedvemben talált a tenger. Egyik legényem nekem ütközött, ezért kiejtettem kezemből a töltényt, amivel az utolsó pisztolyomat szándékoztam megtölteni, így enyhén összevont szemöldökkel hümmögtem egyet.
   Jonathan volt az.
Egy igazi tökfilkó, de helyén volt a bátorsága, kivéve, ha rólam volt szó. Tőlem valamiért megreszketett, pedig egészen kedveltem a kölyköt, pár évvel lehetett csak idősebb látszatra, mint én, mikor Feketeszakáll magához vett minket. Tehát a tizenhetet, talán tizennyolcat taposhatta. Tátogott valamit, amit nem egészen értettem, no, jól van, leolvastam én a szájáról a szavakat, csak élveztem borzolni az új-fiú idegeit, hadd szokja. Bírtam a kölyköt.
   – Érthetően, kölyök! – csattant a hangom keményen, mire reszketegen összeugrott vigyázzban, mint valami tengerjáró tiszt.
   – Bocsánat, Kapitány, Uram. – felhorkantva eresztettem meg rá egy gúnyos félmosolyt.
Ezt a szokását még nem vetkőzte le, de majd megtanítjuk itt lazítani. Elvégre a kalózélet jó élet. Szabad, időtlen élet. Tengerjárónak képezték ki a brit hadiflottánál, és onnan lépett meg, miután leszúrta a tisztet, aki zaklatta. Hozzám képest pöttöm szál legény volt, de annál fürgébb, arcán pedig tipikus wales-i szeplők, zöld szemét, és málna vörös haját, azt hiszem nem is kell említenem. Egy egészen kicsit kérdőn felszaladt a szemöldököm, mikor egyszercsak négykézláb vágta magát, és a kelleténél jobban ringatózó fedélzeten két tenyérrel rácsapott az össze-vissza guruló töltényre. Felvéve remegő kezekkel nyújtotta oda nekem. – Te-te-tessék, Kapitány…uram… – elvettem tőle minden szó nélkül. Amint bent volt csőben a lőporral együtt, rászegeztem a pisztolyt. Pontosan a homlokára. A tekintete mindent elárult, teljesen összecsinálta magát.
   – Le. – mondtam félhangosan, mire a földre dobta magát, ezzel pontosan a mellkasa közepén eltaláltam egy felénk rohanó spanyol katonát. Nem mondtam még?
Épp a spanyol flotta egyik szerencsétlen fregattját lyukasztottuk ki. Hiába volt két fregatt, egy brigg, és négy szkúner, már neki induláskor orral letaroltuk az egyiket, a másodikra pont Jonathan ejtett rá egy robbanó hordót, a harmadikat az balfácán kapitány neki kormányozta a saját fregattjuknak, így három mínusz, és egy szép, nagy lék a mi javunkra. Mindkét oldalt dörögtek az ágyúk megállás nélkül, és valamiért úgy döntött néhány katona a spanyoloktól, hogy felmászik az én édes, kicsi Nightmaremre, és majd itt fog megküzdeni a martalócokkal. Fel nem foghattam ezen öngyilkos tett miértjét. De engem minden esetre szórakoztatott. Ahogy megláttak engem, a közismert Christopher Daryl-t, egyből felém rontottak, ráadásul kivont karddal. Ordítva! Mintha csak azért ordítanának, hogy lőjjem le őket. Gúnyosan mosolyogtam, miközben néztem, miként bukik ki vér a katona ajkai között s csuklik össze térdre. Kardját elejtette, majd arccal csattant előre a fedélzeten. Mivel annyira rohant, inkább a lendülettől szólt akkorát a landolása, mint a súlyától. Lepillantottam a még mindig lábamnál guggoló, de már fejét fogó írre.
   – Ahogy ott gubbasztasz, egészen hasonlatos vagy a koboldokhoz. Eredj a dolgodra, tedd hasznossá magadat. – azzal átléptem rajta, és a főárbóc alatt álltam meg. Megköszörültem a torkomat. – DAVID! – ordítottam fel, hogy az árbóckosár peremén henyélő első tisztemhez és egyben navigátoromhoz elérhessen a hangom.
   – Mi van? – fordult felém a kosárban, alig mozdult meg, és hallani is alig hallottam a nagy ricsajban. Még egy tisztességes kiáltásra is lusta volt.
   – Hogy látod onnan fentről? A legénység elfoglaltnak tűnik?
   – Annak hát! – ismertem, mint a rossz pénzt, vagy Nassau ivóit. Már mosolygott az orra alatt, nem kellett látnom.
   – Tégy valamit, de tüstént! – hangzott fel a parancsom.
Szinte hallani véltem, ahogy nyűglődve megemeli magát, majd elkezd lemászni. Azt már nem vártam meg, hogy leérjen, a kormány felé tartottam, menet közben még fejbe lőttem egy újabb, hősies spanyolt. Odaérve a kerékre fogtam, egy biztos mozdulattal elkezdtem kitekerni balra, ezzel jobban a szél alá helyezve a hajót, és újabb lendületet véve mentünk neki a briggnek. Már jó ideje gondolkodtam azon, hogy el kellene egy sarkantyú a hajóra, mert az orra ezt valahogy nem szereti, én találjam akármilyen mulatságosnak is. Eddig az esztétika tartott vissza mindig, hiszen egy közel száz ágyús hadihajóra sarkantyú? Ki látott már olyat? Aztán pont ezért tetszett meg annyira az ötlet. Ilyenje senkinek sincs. No, csak végezzünk ezekkel a spanyolokkal, aztán felvetem Davidnek. Úgyis neki kell tudnia, mire képes a hajó, nem nekem. Oldalanként negyven ágyú dörgött folyamatosan. Az újratöltési idő miatt, amíg minden egyes tüzelésnél mindig egy kicsit elcsúsztak, egy nagy dörgő hanggá vált. Mire véget ért az ütközet, azt hittem megsüketültem. Kisujjammal belenyúltam a fülembe és kissé hunyorogva próbáltam túllenni a folyamatos zaj hiányán.
Máris hiányzott.

   Elmerengve támaszkodtam a kormánynak, míg azt figyeltem, hogyan pakolják át a zsákmányt, és kutatnak át minden elérhető holttestet az összes kis ingóságért. Megkérdezhették volna tőlem, miért is támadunk rájuk, mikor tele van a raktér rummal, szárított hússal, ecetben megannyi hordónyi zöldség is pihent. Minden megvolt a hajón, az én kis saját birodalmamban, mindenünk, aranyélet a hajón. A válaszom minden bizonnyal az lett volna, hogy unatkozom. Vagy szórakozni akartam. De a nyílt vízen messze elér az ágyúk hangja, az égő hajók füstjét messzi viszi a szél, és én hetek óta nem ütköztem meg, nem is láttam az egyetlen kihívásomat a tengeren. Reméltem magunkhoz vonzom. Harrington volt talán a neve? Nem voltam benne biztos, mert egy félig ellőtt fejű félholt motyogott valamit egy admirálisról, aki tisztogatja a vizeket, s magam is sűrűn összefutottam vele. Bár eddig valami Istenverte balszerencse okán mindig közbejött valami, nem derült ki, melyikünk az ádázabb hajós.
Először nekünk kellett menekülőre fognunk, mert egy hajóval is megizzasztott minket, nemhogy még betársuljon hozzá két másik hajója is. Azok a manőverek! Kormánnyal a kezében kellett szülessen, hogy azt a hajót így irányíthassa. Másodszor fordult a kocka, nekik kellett visszavonulniuk, mert belebotlottunk az egyik zászlós fregattomba. Harmadszor már épp, már éppen jól haladtunk, mikor jött az a vihar. Nem túlzok a semmiből jött egy orkán. Negyedszerre spanyol flottába botlottunk. Akkor azt hittem végünk van, a brit haditengerészet egy kiváló admirálisa, és a spanyolok egy kisebb flottája ellen, igen gyorsan süllyedtünk volna a tengerfenékre. Végső elkeseredésemben fordultunk akkor a flotta ellen, a könnyebbeket megpróbáltam volna leszedni, de az az admirális nem a Nightmarre lőtt, hanem a spanyolokra. Mire végeztünk mindkét hadihajó félárbócon bicegett. Percekig csak csendben, feszülten vártunk, a vitorlák már fel voltak húzva valamennyire, a szél sem járt, szinte toporogtunk.
A tengernek a hullámai egyre messzebbre sodortak minket egymástól, nem menekült egyikünk sem. Azóta eltelt majdnem négy hónap, és hírét sem hallottam annak az admirálisnak, pedig én tudni akartam, melyikünk a jobb. Az a férfi újra értelmet adott a hajózásnak, mindenki olyan… könnyű falat volt. De ő! Tiszteltem azért, amit művelni tudott, egy szörnyeteg volt a tengeren. Ha nem admirális lenne, még meg is próbáltam volna magamhoz csábítani, hogy az én hajómon szolgáljon. Egy ilyen tengeri ördögöt nem hagyhattam ám a királynő mancsai között. Vagy de, pont az lenne a legjobb, ha ott maradna, akkor lenne kivel küzdeni a legjobb címért. Magamban gondterhelten hümmögtem. Nem, inkább legyen csak az én fedélzetemen. Akkor lenne új kormányosom, David pedig ülhetne egész nap a rohadt kosarában, navigátorként. Igen, ez lesz a legjobb. Kell nekem az az ember.

   Lassan elmosolyodtam a gondolataimon, mígnem az arcomba mászott David a szokásos öt ászos vigyorával. A tenyeremmel könnyedén félretoltam a fejét.
Vállig érő sötét barna, enyhén hullámos haj, amit középtől kicsit jobbra választott el. Széles nyak, vállak, izmos mellkas, öklösökért kiáltó nyolc kocka. Sötét szemei hol lustaságról, hol valami csintalanságról árulkodott, de javarészt italmámorosan tükröződött benne a cinkelt paklija. Az egykoron fehér, ám mára már szürkévé elszíneződött inge majd szétrepedt rajta, pedig tele van a ládája.
Még egykor bő is volt rá, azóta viszont olyan izmossá vált, hogy az a legnagyobb szórakozása, miként csal ki vágyakozó, aléló pillantásokat a nőktől, és némely férfitól a szétnyíló ingből kilátszó mellkasával. Ha engem kérdeztek, pusztán túl hülye, hogy a ládájából kivegyen egyet a méretében. Még egykoron én loptam neki egy aranyláncot, az lóg a nyakában mind a mai napig. A legröhejesebb, hogy rendszeresen kitalál valami megható történetet egy halott húgról, hogy könnyebben jusson be a szoknyák alá. Vörös, félujjas kabátot viselt, fekete marhabőr nadrágját ugyanúgy, ahogy az ingjét, kinőtte, de annyira a szívéhez nőtt a strapabíró anyaga miatt, inkább a combján szétvágta, és az egyik szajha ismerősnőjével fűzőt tetetett bele. Szegény Gisell, mindig őt találja meg ezekkel. A vastag fekete övén csak egy pisztolyt hordott, kardja nem volt, így az nem húzta az oldalát, viszont a pisztoly mellett ott lógott egy távcső, amivel mindig az árbóckosáron henyélve kémlelte hol az eget, hol a tengert. Vagy, csak a maga mellé ejtve aludt. Lábszárának közepéig érő csizmájában elrejtve hordott egy kártyapaklit és két tőrt. Egészen addig, míg egyszer, de csak Egyszer el nem mentem vele kaszinózni, nem értettem, miért is kell az a tőr. Jobb csuklóján egy fonott karperecet viselt, amit attól a lánytól kapott, akibe először belehabarodott. Hátán egy hatalmas tengeri szörny, a Kraken tetoválása díszelgett
   – Mennyire lassulna le a kicsike, ha sarkantyút tennénk rá? – kérdeztem tőle egyből, majd elgondolkodva felült a kormány előtti korlátra. Bal bokáját a jobb combjára tette, és mellkasa előtt félig keresztbe fonta a kezeit, szabadabb kezével pedig az állát fogta.
   – Érdekes ötlet. Előre gyorsabbak leszünk, az biztos, de így is egy hatalmas dög ez a nőszemély. – egészen megfontolt volt a hangja a hamiskártyás külleméhez.
   – Fémet kellene rávasalni, akkor még biztosabb lenne. – jegyeztem meg, hogy ezt is kalkulálja bele. De, hirtelen megcsóválta a fejét.
   – Te nem lékelni szeretsz, hanem tarolni. Ha fémet akarsz rá, akkor már inkább a jelenlegi orrot kellene fémmel borítani, akkor, ha megfelelő széllel indulunk neki, egy bricskát is pofon egyszerűen kettéroppanthatunk. – vetette fel.
Ismét hümmögtem, és beletúrtam a hajamba. Nem mondott rosszat, nagyon is tetszett az ötlet, így a hadihajó szép vonalain sem rontanánk. Végül rácsaptam egyet a kormányra.
   – Rendben, fiúk! – harsongtam, mire felém fordultak, akik a fedélzeten tartózkodtak. – Minden mozdítható fémet hozzatok át! Ágyúgolyók, az ágyúk maguk, mindent! – akinél láda volt, az azonnal letette, és rohant vissza, hamar bejárta legénységet a parancsom, akinél pedig épp semmi, nos, az egyből rohant. – Egyébként volt valamit, amit akartál? – kérdeztem érdeklődve, mire ismét szélesen elvigyorodott. Felém nyújtotta a távcsövét. Ó, hogyne, nehogy már neki kelljen megmozdulnia erre a másfél lépésre. Horkantva kerültem meg a kormányt, és elvettem tőle, miközben szúrósan néztem rá félszemmel.
   – Tíz óránál. Ki fogsz ugrani a bőrödből, bátyám! – olyankor hívott így, és nem kapitánynak, ha valami személyes dologról volt szó. Vagy valamit nagyon akart. Bár abban erősen kételkedtem, hogy ennyire örülni fogok annak, amit talált, de azért a szememre illesztettem. Egy angol hadihajó. Rendben, mit csináljak vele? Gondoltam, aztán megláttam a lobogót, amilyen lobogója egyetlen hajónak volt csak. Türkiz alapon fehér sárkány. Hogy az ördög vinné el!
   – Azonnal mindenki a hajóra! Feszüljenek azok a vitorlák! – bömböltem, a fészkes fenébe, izgatott lettem.
Szememben tűz lobbant, és szerencsétlen matrózaim alig tudták, hogy hova kapják a fejüket, de mindent hagytak ott, ahol volt. Tudták, hogy valami nagy dolog van, nem sűrűn szoktam izgatott lenni, és mint jó matrózok, átvették a kapitányuk lelkesedését. Veszélyt sejtettek, és alig várták ők is az izgalmakat. Szívem a torkomban vert, hisz végre ismét megküzdhetek vele. Alig szenvedett pár sérülést a hajónk, egészen jó állapotban volt, nem érdekelt hát tovább semmilyen zsákmány. Azt a tengeri ördög admirális akartam elkapni. Haladt a hajó, feszülő teljes vitorlázattal száguldottunk a másik hajó felé, ami egy kereskedő hajót kísért, egy apró kis szkúnert. Nem is értettem, minek ekkora felhajtás egyetlen apró hajónak, ami nem tud annyi rakományt sem szállítani, hogy az megérje anyagilag, de nem is érdekelt!
   Ahogy utolértük őket, a nyolc orrban lévő üldöző ágyút sütöttük el elsőként, így a hajó fart jócskán kilyuggattuk, majd egy éleseset csavartam a kormányon, így hirtelen dobott át minket az egyik nagyobb hullám a megfelelő irányba. Vigyorogtam. Megvan a Knight!
Mellé érve meglepetten vettem észre, hogy ami ágyú dörrenés hallatszott, az nem a másik sorhajóé, hanem az apró szkúneré. Ráadásul, te jó ég, ilyen létezik? A menekülő szkúner rossz hajóra lőtt, így a védelmét szolgáló angol Knight-ot érte a lövés. No, jól van. Ez a szokottnál is szánalmasabb menekülési próbálkozás volt, de ma már nem ez az első ilyen őrültség, amit láttam, konstatáltam. Majd besorolva a hadihajó mellé már kiáltottam volna el magam, hogy tűz, mikor feltűnt egy újabb apróság. Amíg bambultam ki a fejemből a döbbenettől, lett volna lehetőségük tüzet nyitni ránk, de nem tették.
   – Horgonyt le! – adtam ki a parancsot, és elengedve a kormányt lassan elléptem tőle, figyeltem a másik hajó legénységét, akik fel alá rohangásztak, mint a mérgezett patkányok. Komótos léptekkel sétáltam le a lépcsőn, hogy aztán a korlátra állva az egyik kötélben megkapaszkodjak. Ezek… nem lőnek, és nem is fognak. – Csáklyákat! – harsogtam, mire az embereim átdobálták a kampókat, és sorra érkeztek a fedélzetre. Magam is elsők között huppantam át.
Kész káosz volt a fedélzeten, ilyet eddig csak zátonyra futott hajókon láttam. Volt egy szőke, hosszú hajú férfi, aki megragadta az egyik legény gallérját, üvöltözött vele, majd elengedve sorra ordítozott még néhány matrózzal. Na, nem. Ilyet nem játszunk, hogy egy egész kalózkompánia átszáll a hajóra, és csak nem is észlelik! Ráérős léptekkel közeledtem hozzá, megköszörültem a torkom, és fölé tornyosulva megálltam mögötte.
– A hajót elfoglaltam, mindenkit kaparjatok össze, vagy komoly mészárlásba kezdünk. – valami furcsa tompa fény volt a tekintetemben, ennél sokkal izgalmasabbra számítottam, erre csupán egy rakás rohangászó balfácánt találok a hajón. Elnéztem volna a lobogót?
A szőke férfi megigazította a copfját, és jottányi félelem nélkül nézett velem farkasszemet.
   – Parancsolsz? – kérdezte, mint aki nem értette jól, pedig biztosan értett.
   – Mondom, a hajót elfoglaltuk, ha nem akartok vérontást, mindenki oda – mutattam a hajóorra – gyűlik szépen. Vagy nem hallasz a finom fürtjeidtől?
A férfi, ahogy én láttam örömmel ölre ment volna, de végül ő volt az első, aki elindult a megadott helyre. Kecsesen, szinte már nőiesen mozgott, és mikor odaért egyszerűen felült a korlátra sértett büszkeséggel, valamin magában morogva, de nem is foglalkoztatott. Vagyis de, érdekelt, hogy mi a fene folyt ezen a hajón. Mintha nem is azon a Knight–on lennék, amit kergettem.
   – Fiúk! Keressetek elő mindenkit! A legeldugottabb szekrényből is hozzátok ide a legénységet! – azzal felnéztem a saját hajóm árbócára. Ezért voltam ennyire izgatott? Ezért?! – DAVID! – ordítottam el magam, mire a köteleken át egyensúlyozva, mint valami kötéltáncos, jött át a hajóra, majd nézett körül. – Biztos vagy benne, hogy ez „Az” a lobogó?
   – Biztos, hát! Türkiz alapon fehér sárkány. Mindenki erről a hajóról beszél Nassaun, és Karib-tenger szerte. Ezt kerested.
Válasza komoly elkeseredéssel töltött el; lelkem egy kis zugában, a legtitkosabb énem, elmorzsolt egy könnycseppet; mert valami durrogtatós hajócsatát vártam, fenséges kormányos bravúrokkal, amiket már négyszer is megcsodálhattam ettől a hajótól. Erre kész káosz fogad, ráadásul még a matrózok sem küzdenek a hajóért, csak gyűlnek össze csendben egy zugban, amit kiadtam. Csalódtam. Mélységesen csalódtam. Járkálni kezdtem az egyik pisztolyomat forgatva az ujjamon.
– Nem tűnsz valami elégedettnek, pedig kiderült, hogy te vagy ebben a játékban a macska, a Knight pedig az egér. – próbált vigasztalni, de én csak felhorkantva járkáltam tovább. Perceket töltöttem így, az öcsém pedig már inkább leguggolva próbált henyélni. Már meg sem jegyeztem neki, hogy már állni is lusta, a semmittevésben fog meghalni, mikor Johnathan sietett mellém.
   – Kapitány! – ismét az a rohadt idegesítő vigyázzállás. Kedvem lett volna most mérgemben kihajítani a hajóból jutalmul. Megmorrantam, mire folytatta. – Mindenkit felkísértünk a fedélzetre, ellenállásba egyáltalán nem ütköztünk. – Félig felvont szemöldökkel mustráltam. Az egy dolog, hogy hivatalosan jelent nekem, pedig kalózok vagyunk; bár azért megvan ennek a maga haszna; az ördögbe, nagyon gyorsan ki kell ezt a görcsöt csomózni belőle.
De egyáltalán? Senki sem ellenállt? Egyetlen egy pisztolyt sem szegeztek ránk? Dühödten indultam meg az angolok felé, és terpeszben álltam meg előttük.
   – Hol az a Herrington? – csattantam türelmetlenül. Akiről nekem meséltek férfi, nem adná át ilyen könnyedén a hajóját, de azt az idióta parókát sem láttam senkin. Viszont kérdésemre kissé furcsán oldalra sandítottak egy fiúra a legtöbben, aki rémületében majdnem összevizelte magát. Az a copfbajnok kelt fel, és állt meg előttem karba tett kézzel. Az állása nőiesen kecses, mintha egy macska ringott volna hozzám közelebb.
   – Mégis mit ártott neked az a gyerek? – tette fel szinte fellengzősen a kérdést.
   – Gyerek? – kérdeztem vissza értetlenül. – Semmiféle gyerekkel nincs dolgom. Ennek a hajónak Heriston admirálisát keresem. Ő kell nekem, nem pedig valami kölyök. – rávetettem az említettre egy szúrós pillantást. Nem, ez a kis taknyos nem lavírozhatott olyan gyönyörűen egy ekkora hajóval. Kizártnak tartom. – Szóval, hol az a parókás majom?
   – Parókás Majom? – kérdezett vissza igen furcsa felhanggal. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy nagyot hall ez a szerencsétlen.
   – Igen, azt a parókás idiótát keresem, akié ez az átkozott hajó! – hangosabban beszéltem, nehogy ismét visszakérdezzen, mert valamit nem hallott tisztán.
   – Tehát Harnigold Admirális. – mondta az orra alatt sértetten. Mi a fenétől volt sértett? – Nos, ilyen admirális ezen a hajón nem szolgál.
Összehúztam a szemem, valami csalafintaság volt abban, ahogyan mondta. Aztán, mint akinek leesik a tantusz lassan eresztettem egy félmosolyt.
   – Értem, szóval meglátta a lobogómat, és elszelelt a kereskedő szkúnerrel, igazam van?
Olyan fölényes, és lesajnáló pillantást vetett rám, amit legutóbb tizenhét évesen kaptam a kingstone-i kormányzó lányától, mikor felvettem neki a szellő által lefújt kalapját. Akkor az a lány ciccegett, majd a következő pillanatban oldalra fordítva a fejét, mintha rám sem bírna nézni, hátat fordítva eltipegett. A kalapját viszont nálam hagyta. Hozzáért egy egyszerű farmer, káposztát hordó szánalmas fia, szóval, inkább vett másikat.
   – Cöh! – erőteljes dea’ javu érzés fogott el. – Te valami hatalmas idióta vagy. – felelte miközben szánakozva elfordította rólam a fejét, visszaringott a társai közé, és leült a korlátra keresztbe téve a lábait. – Egy ekkora idiótával nem tisztem társalogni. – zárta le a beszélgetésünket.
No, várjunk. Ő zárta le a beszélgetést? Ő!? Egy pillanatra körülnéztem. Én álltam az Ő hajóján. Az Ő legénysége volt szorult helyzetben, nem az enyém. Én formáltam jogot az Ő hajójára, akkor miért is Ő érzi magát fölényben?! Régóta nem éreztem olyan nagy ellenszenvet, és utálatot valaki iránt, mint ami akkor felébredt bennem.
   – Nem nyitottatok ránk tüzet, harc nélkül megadtátok magatokat, szinte tálcán nyújtottátok át nekem a hajót. Ezt csak akkor teszi egy matróz gárda, ha a kapitány dezertál az utolsó pillanatban. Tehát nem vagyok idióta, vagy tudsz másik okot? – csikorgattam a fogaimat. Kezem a pisztolyomra csúszott, nagyon szívesen kilyuggattam volna a fejét. Nem is értem, miért fogtam akkor vissza magam.
   – Tudok. – felelte még nagyobb szánalommal a hangjában. – Besült ágyúk.
   – Mindenkit a raktérbe, de azonnal! – bődültem fel magamból kikelve. Még hogy besült ágyúk, no persze! El is fogom hinni! Az embereim sorra vitték le, és a tömlöcbe zárták a matrózokat, aki már nem fért el a Knight-on, azt átvitték a Nightmare fedélzetére. Ilyen volt az az idegesítő szőke is, aki mikor elvezették mellettem még a fülemnél megejtett egy csípős megjegyzést.
   – Mióta is vagyunk rakomány? Úgy nézek ki, mint egy hordó rum?
Felszívtam magam, és előkaptam a pisztolyomat. Becéloztam a fejét, már ki is biztosítottam, de elém állt David.
   – Ezt látnod kell, Kapitány! – indult meg előttem, én pedig követtem néhány másodperc habozás után. Nagyon méregettem a tarkóját. Nagyon, nagyon élveztem volna elsütni a pisztolyomat. Levezetett a fedélközbe, így a sötétbe lépve levettem a szemkötőmet, majd megcseréltem a szememen, a jobb helyett a balon volt. Egyből láttam mi van lent. Sorra végig vezetett az összes ágyún. Mindegyik, de tényleg mindegyik, besült. Dühödten hördültem fel, és talppal belerúgtam az egyik csőbe.
   – A pokolba vele! – ahogy tapostam a csövet David felsóhajtott. – Ne sóhajtozz! Most azonnal visszamegyünk a hajóra, és a kormányhoz állítjuk azt a Harrinhort!
   – Herrington, és te is jól tudod, hogy nem fogja tudni kormányozni. – tette vállamra csitítóan a kezét, amit egyszerűen elcsaptam.
   – Akkor mindenkit kipróbálunk a kormánynál! – erre csak fáradtan sóhajtott, már tudta, hogy nagyon hosszú napjuk lesz, és hogy nem lesz olyan lustálkodással teli, mint tervezte.

   Akárhányszor valami nem úgy sült el, mint azt a bátyja szerette volna, úgy érezte, ő járt pórul. Kelletlenül indult fel a fedélzetre, hogy aztán ott szó nélkül, kivételesen nem vigyorogva, visszalendüljön a Nightmare otthonos deszkáira. Lement a fedélközbe, ott is a tömlöchöz, majd megtámaszkodott a fémkeretben, aztán sóhajtott egyet. Alaposan szemügyre vette a szőke férfit és körülnézett, van–e ott valaki, s mikor tisztának ítélte a terepet, elmosolyodott.
   – Harmsworth, ha nem tévedek. – kezdte, mire az említett férfi felé pillantott. Tekintete nem árult el sokat, de egy apró mosolyt megeresztett. Talán annak örül, hogy valaki nem Herringtonként keresi?
Találgatott, de túl fárasztónak vélte, hogy más gondolatait tippelgesse.
   – Nem árulom el a bátyámnak, hogy te vagy az, akit keresett, ez az én bosszúm, mert nem mehettem vissza a helyemre. – rá vigyorgott. – Jóval kisebb vagy széltében és hosszában is, mint ahogy a bátyám idealizált. A szemében inkább vagy valami félig nő, ezért nem esett le neki egyből, hogy van az a „sikeres vagyok, és tehetséges” kisugárzásod. Ha észt keresel a Christophereknél azt itt keresd. – ütögette meg a saját homlokát. – Ha lehet, még ne bukj le, szeretnék még szórakozni a szenvedésén. – kacsintott, míg kinyitotta a lakatot. – De azt a Herrington kölyköt magammal kell vinnem, szóval gyere csak ide, ne lopd az értékes perceimet, mennék lustálkodni. – elnyomott egy ásítást.
A fiút úgy kellett külön a társainak oda taszigálni a kalózhoz, hogy végre megmozduljon. David csak megcsóválta a fejét, ahogy lenézett rá.
   – Hogy lehet egy tengerjáró tiszt ilyen beszari? – kinyitotta az ajtót, aztán megragadta a vállát, és maga előtt tolva elindította, a lábával zárta vissza a tömlöcöt. Pár lépés múltán mégis visszafordult. – De valamit hadd kérdezzek meg. Mikor négy hónapja együtt lőttünk szét néhány spanyol hajót, miért dobtad az egyik matrózodat a vízbe? Végig néztem a kosaramból, és jót szórakoztam rajta. – ismerte be, látszott rajta, tényleg mindjárt elneveti magát.
Mérgesen megrándult az arca, és egy lesújtó pillantást vetett a David előtt álló kölyökre.
   – Mert pont ő, meg a két kis barátja miatt vannak az ágyúim ilyen állapotban.
   – Azóta be vannak sülve? – nevette el magát ténylegesen, és megdörzsölte a fiú feje búbját. – Ügyes kölyök vagy te, köszönjük! – kacagva kísérte fel a fedélzetre, ahol addigra én már idegesen kopogtam a kormányon az ujjammal, egyből lehervadt a mosolya.

   – Hozzad ide! – förmedtem az öcsémre, aki csak a szemét forgatta. Kicsi hiányzott, hogy ne vágjam inkább tarkón, ahogy a fiút hozzám tolta. – Gyerünk, kormányozdd a hajót! – utasítottam.
Az a kölyök… Úgy reszketett, meg hebegett, nem is értettem, amit mond. Alig merte megfogni a kormányt, amikor pedig már sikerült rávennem, hogy rátegye a reszkető kezeit, elsírta magát, és össze-vissza dobáltatta a hullámokkal. Hamar rájöttem, tehetsége van a gyereknek, egy igazi tengerészeti zseni. Húsz éve voltam a tengeren, húsz éve nem léptem partra három napnál tovább, tudjátok, egy jó kis tivornya, aztán a felépülés, de ez a kölyök két perc alatt tengeri beteggé tett. Úgy kellett a karjára tennem a kezemet, és odébb taszajtanom.
   – Jól van, elég lesz, hogy az istenbe lehetsz ilyen pocsék kormányos?! – estem neki gondolkodás nélkül.
   – É-é-én so-so-sosem! – ó te jóságos tenger, elbőgte magát a kölyök. – A-a-a kapitány! A kapitány! – bömbölte, még térde is esett, és úgy könyörgött, hogy többet ne kelljen a kormányhoz nyúlnia.
   – Gratulálok, bátyám, – csámcsogott egy almán a korlátnak támaszkodva David. – egy életre elijesztettél a – megszívta a fogát. – kormányosi pozíciótól egy kis szarost! – újabb brutális csámcsogás.
A megjegyzésétől kis híján inkább hozzávágtam a kölyköt, hogy mindketten ússzanak csak, mikor inkább vettem egy mély levegőt. Légzésgyakorlat nem segít ezen.
És csak csámcsogott. Csamm, csamm, csamm, majd megszívta a fogát, és újból csamm.
   – Egyed már csukott szájjal, azt “aKkuRvaalmát”! – dörrentem rá, mire még egy utolsó hangosat cuppantott a falaton, ráadásul, ahogy arra a falatra rárágott, még szép nagyra ki is nyitotta a száját, meg tudtam volna számolni, hány fognyomot, meg alma darabot látok a pofájában, aztán végre becsukta, és úgy evett, ahogy azt egy ember teszi. – Hozd fel nekem a következőt. – morogtam nagy sokára, a hajót ráigazítottam a megfelelő áramlatra.
David nem mozdult, azt hittem megbolondulok tőle. Ez lesz a módi? Szándékosan fog túl lassan engedelmeskedni, mert nem mehetett vissza „Kosárvárba”? Bosszankodva vettem tudomásul, hogy most dacolni fog velem.
   – Szeretném, David, ha tisztáznánk, hogy itt az első tiszt vagy, nem az öcsém első sorban. Amit épp csinálsz, az a tekintélyem aláásása. – egészen meglepett, milyen higgadtam tudtam vele ezt közölni.
   – Kapitány, – szólított meg epésen. – a tény, az tény. Nem ódzkodnék teljesíteni a parancsaidat, ha lenne bennük ráció. Jelenleg semmi más nincs előtted, csak a düh, és a csalódottság. – majd elvigyorodott. – Kurvára felesleges mindenkit a kormányhoz rendelned.
Könyökömmel megtámaszkodtam a kormányon, ujjaimat összefűztem, és a két karom között leejtettem a fejem sóhajtva.
Igaza volt. Tényleg túl ideges voltam, le kellett higgadnom, mert ennek semmi értelme nem volt. Egy alig tizennégy éves forma kölyök, hacsak nem kalózok nevelték, mint az öcsémet, akkor semmi esetre sem tudott volna elvezetni egy ekkora monstrumot, mint amilyen ez a nőszemély is volt.
– Tehát a parancs? – kérdezte kissé óvatosabb hangvételben.
   – Azt a kapitányt. – egy mély lélegzet, majd egy lassú kifújás. – Azt a copfosat. – Újabb légzőgyakorlat. – Azt hozd fel. – végig tördeltem az ujjaimat. – Ha azon a hajón valaki képes elvezetni egy hadihajót, akkor az lesz az. – belátva a saját hülyeségemet, még mindig lent tartva a fejemet. Nem igazán éreztem magam a helyzet magaslatán, ezért is eshetett meg, hogy ennyire túlreagáltam mindent. Túl sokat vártam, és túl nagyot csalódtam. Az ilyen csalódásokat sosem kezeltem jól.
   – Igenis. – lökte el magát a korláttól, és kettesével szedve a fokokat sietett le a lépcsőn, majd ismét eltűnt a fedélközben.
   Azért választottam ezt az életet, hogy vigyázni tudjak erre a kis seggdugaszra, hogy bőségesen legyen mit ennie, mit elköltenie, mit élnie, de mire észbe kaptam, már felnőtt lett, józan gondolkodású, sőt, asszonygyilkos is. Bár régi történet volt, még mindig nem volt képes nekem sem mesélni az esetről, és én akkor… Mit is csináltam akkoriban? Próbáltam visszaemlékezni, de az első évek olyan zsúfoltak voltak, az elmúlt pár évek pedig olyan semmit mondóan unalmasak, hogy nem igazán ment. No, majd a hajónaplóban meglesem, döntöttem el végül. A nagy gondolkodásban még mindig a bakancsom orrát tanulmányoztam, mikor mellettem egy egészen illedelmes köhintést hallottam. Felemelve a fejem a tengerjáró tiszten nézhettem végig.
   Búzaszőke haja és acélszürke tekintete még mindig lesajnált, arcának nőiesen gyönyörű finom vonásait és csábító mosolyát valahogy tőrként éltem meg a büszkeségemben. Még mindig az ő emberei vannak fogságban, és én akarom magamat szégyellni?! Cseppet sem férfiasan hagyta megnőni a haját, már derekát verdeshetik tincsei. Átlagos magasságú, nem tűnik ki a többi férfi között termetével, a szálkái azért átütöttek néhol az egyenruhán, és bennem a süldőkori erőnlétem emlékei törtek fel. A ruganyos, táncos járásával, a hosszú lábaival, valami természetellenes viszolygást váltott ki belőlem. Karjai hosszúak és kecsesek, ujjai egyenként finomak, és puhák, amilyen csak egy nemes keze lehet.
   – Mit akarsz?
Az az arrogáns felhang! Biztos voltam benne, nem csal a megfigyelésem, valami pökhendi nemesi úrficska. Ellöktem magam a keréktől, és tettem hátra egy lépést, de mielőtt megszólalhattam volna az a kölyök kúszott a lábához még mindig bömbölve.
   – Ka-ka-kapitány! A kormány! Én nem! Ez félelmetes volt! Kapitány! – mint valami kisgyermek, úgy kapaszkodott meg a férfi lábszárában, és fejét a combjához nyomva folytatta a zokogást, vagy inkább kezdte elölről. Az csak kissé lehajolva simogatni kezdte a fejét.
   – Jól van, semmi gond. – nyugtatgatta. – Tudtam, hogy nem állsz még készen az ilyesmire, csak egy igazi idióta gondolhatta komolyan, hogy neked ez menni fog. Nem kaptál még megfelelő kiképzést, ne csüggedj!
David visszatért a korlátjához, és a szokásos kényelmes támaszkodáshoz.
   – Én tudtam azért. – dúdolta szinte. Szúrósan néztem rá, nem tetszett ezt a nagy egyetértés közöttük az idiotizmusomat illetően.
   – Elég legyen már! – mordultam fel – A kormányhoz!
   – Minek is? – a napnál is világosabb volt a számomra, ez az ember még ki fog engem hozni a sodromból párszor. Jó párszor. Sokszor. Jó sokszor.
   – Csak csináld már, mit kell akadékoskodni? – feleltem, próbálva megőrizni a nyugalmamat, amit percek alatt sikerült csak visszaszereznem.
   – Talán már annyira idióta vagy, hogy a saját hajódat is képtelen vagy irányítani? – ismételten viszketni kezdett a tenyerem a pisztolyomért, de visszafogtam magam, és karon ragadva a kormány elé rántottam.
   – Kezdek egyre nagyobb vágyat érezni arra, hogy áthúzzalak a hajó alatt. Ekkora hajó hasán jó pár kagyló várja, hogy valakiről lekaparhassa a húst. – mérgemről a hangom nem, csak összevont szemöldököm árulkodott. – kihívóan, és kissé mézesmázosan replikázott.
   – Próbálták már páran, nem élték meg.
David a dúdolást abbahagyva kinézett a vízre, majd fel az égre.
   – Merre is tartunk most, kapitány? – kérdezett közbe, belém fojtva az ingerült válaszomat.
   – Anguillára, haza! – morogtam, rá fel sem nézve, csak annak a bosszantó copfbajnoknak acélszürke szemeit figyeltem, amiből a sértett arroganciát láttam ki csupán, semmi mást. Életemben nem találkoztam még ilyen unszimpatikus, és kardélre való emberrel.
   – Tizenhét fokot balra! – jegyezte meg, mire kinyújtottam a kezem, de nem én forgattam el a kereket, hanem a szőke. Amilyen rutinosan lökött rajta, az egyik fogantyú el is ütötte a kezemet. – Tökéletes.
   Az öcsémre pillantottam, aki lehunyt szemmel élvezte a menetszelet, majd vissza a férfira, aki már el is engedte a fát. Végig engem nézett, de ő pontosan annyit fordított amennyit kellett. Megeresztettem egy gúnyos félmosolyt, és ellépve tőle az öcsém mellé támaszkodtam. Mikor észrevette, hogy valaki mellé helyezkedett horkantva fordult felém.
   – Nos?
   – Nem rossz. – feleltem karba tett kézzel. – Inkább a távcsövedet bújd, ne az arcomat. – Erre elvigyorodva tette a dolgát, és mint aki lóra pattan felült mellém nekem háttal, és felkaromnak dőlve, nehogy tartania kelljen a hátát, távcsövét a szemére illesztette.
   – Akarunk újabb csatát vívni? – kérdezte vidáman.
   – Persze, bármikor benne vagyok. – kaptam az ötleten.
   – Már bocsánat, – mintha csak azt közölte volna, hogy egy sirály szállt a mizzen árbocra. – de ahogy látom, két hajót viszünk, fele legénységgel. Ráadásul akadnak sérülések is a hajókon.
   – Ezt talán meg kellene fontolnod. – értett vele egyet. Mire csak sóhajtottam, mint akitől elvették a marhasültjét.
   – Rendben. Kerüljünk. – egyeztem bele.
   – Jobbra negyvenkét fokot, félárbócon, vagy észrevesznek, és négy mérföld után balra ötvenegy fokot. Zátonyra sem kellene futni. – magyarázta meg a miértjét.
   – Jonathan! – kurjantottam, mire a kölyök majd megbotlott a saját lábában, hogy elém tudjon állni. Megint karót nyelt.
   – Igenis! – félig felvont szemöldökkel csaptam félerővel gyomorszájon, ettől kissé be kellett görnyednie, és kilépett abból őrjítő vigyázból. – Miért? – nyögte a hasát fogva.
   – Nem a tengerészetnél vagy, fiam. Lazíts egy kicsit. – feleltem. – Fél árbócon haladunk tovább. Intézkedj. Nyomás! – erre amennyire a fájó gyomra engedte elszaladt.
   – Tengerjáró volt a fiú? – kérdezte már majdnem érdeklődve.
   – Igen, de hátba szúrta a felettes tisztjét, valami Arthur Norrist. – összevont szemöldököm ellenére egészen jókedvű voltam. – Utána ide menekült. Mi megvédtük, azóta pedig törleszti az adósságát. – amint megláttam, hogyan kormányoz „vakon”, nem éreztem magam annyira vesztesnek, annak ellenére, hogy nem találtam meg azt az ördögöt. Erre még a szőke is meglepődött.
   – Arthur Norringtonra gondolsz? Ez a fiú ölte meg? – alig egy éve nagy port kavart az ügy.
   – Bezony'. – kicsit büszke voltam rá, mert elég ismert egy dög volt, bár nekem sosem okozott fejtörést, de a flottám kisebb hajóinak igen. Halvány mosollyal fordította el a kormányt az imént hallottak szerint, mikor már a vitorlák a helyükön voltak. Ez is elég árulkodó volt a számomra, sok tapasztalt kormányos is azonnal irányt váltott volna David szavaira, ezzel kicsit beleköpve a navigátor számításaiba, de ez az alak pontosan úgy tett, ahogy azt kellett. Az a mosoly viszont érdekelt. – Minek örülsz?
   – Folyamatosan keresztbe próbált tenni nekem, bosszantó egy kullancstól szabadított meg. – Erre magam is elmosolyodtam kissé. – Miért tette? Elég sok pletykát lehetett hallani az esetről.
   – Zaklatta. A kabinjába járkált, és fogdosta. Többet nem akart róla beszélni, mi pedig nem faggattuk.
   – Érthető. – értett egyet elgondolkodva. Néha egy-egy nagyobb hullámot látva irányt váltott, majd azonnal vissza is állt a megfelelő útra.
Egészen addig elcsendesedtünk, míg nem értük el a David által említett zátonyt, amit aztán ismét a megadottak alapján kikerült. Tetszett, ahogy kormányzott.
   – David. – szólaltam meg megtörve a csendet. A hümmögésére folytattam. – Van a tömlöcünkben pár száz disznó, igaz?
   – A tengerészekre gondolsz? – kérdezett vissza.
   – Igen. Vágósúlyra fognak hízni. – kijelentésemre a férfi felénk fordult.
   – Ugye, nem valami beteges kannibálok vagytok? – húzta fel az orrát undorodva.
   – Nem. – horkantottam. – De, amit hízlalunk rajtuk, akár le is dolgozhatnák.
   – Miféle munkát akarsz, hogy végezzenek a hajón? – nézett körbe.
   – A fedélzet csillogása fontos. – érintettem meg az államat.
   – Eléggé csillog az most is. – húzta össze a szemét.
   – De csillogjon jobban, látni akarom a tükörképemet a fán. – gúnyos mosolyom ismét teret tört az arcomon.
   – Amint tükör lesz a fedélzet, össze is fog törni tőled!
Felhorkantottam, és felkelve lementem fedélzetre, majd lekiáltottam a hajó belsőbe.
   – Engedjétek ki a disznókat, nem etetünk olyat, aki egy szálkát nem tesz keresztbe! Akik pedig most is dolgoznak, cserélnek. Ideje pihennetek is, fiúk! – Szavaimra kedélyesen hagyták félbe a munkát, és a tömlöcökből kiengedve a matrózokat kinek felmosót, kinek kefét, kinek pedig viaszt nyomtak a kezébe. Magamban jót mosolyogtam rajtuk, így lépdeltem vissza ráérősen az öcsém mellé. – Munkakerülő banda.
   – Irigylem őket. Engem mikor küldesz lazsálni? – kíváncsiskodott.
   – Te eleget lazsálsz húsz helyett is! – mordultam, mire csak szélesen mosolyogni kezdett.
   – Hé, tengerész, két fokkal eltértünk. – jegyezte meg David. Egyből korrigált, bár nem nézett valami szépen.
   – Mi a neved? – kérdeztem.
   – Parókás Majom. – fortyant epésen, sértődötten, amit nem tudtam hova tenni, de az öcsém felettébb jót nevetett rajta.
   – Érdekes név. – hagytam rá bosszúsan. Megint úgy éreztem, hogy a saját hajómon van valaki más fölényben. – Tehát, Majom. – már csak azért is, ha már ezt mondta. – Te leszel a kormányos tisztem.
   – Meg az anyád! – eresztette el azonnal a kereket, és kihúzva magát, copfját megigazítva indult volna a fedélzetre, de én kardot rántottam dühödten, majdnem a torkára illesztettem, ám ennek a szemtelen dögnek még a reflexei is a helyén voltak. Egészen kicsin múlott, hogy megrövidítsem egy fejjel. Hátralibbent, és kardomat a saját kivont karjával csapta félre. David is felpattant, csuklómra tette a kezét.
   – Bátyó, egy halott asszony miatt kár lenne. Higgadj le. – kért szelíden. Szikrázott a szemem, nem tettem el a kardot, de hagytam, hogy kivegye a kezemből, és vissza illessze az övemre. – Gyere, igyunk meg egy pohárral. – terelt le a lépcsőn, és a kabinomba kísért, ahol aztán kitöltött nekem egyet, de magának inkább mégsem, végül magamra hagyott a gondolataimmal.

   A legénység a vacsoráig nem látott engem viszont, de addigra már jócskán részeg voltam, és a szokásosnál is morcosabb. Az asztalomnál kissé szédülve, ám attól még egyesen tartva magam turkáltam az ételt. Egy temetésen is jobb lett volna a hangulat, mint aznap az evésnél. A legkisebb pisszenést sem lehetett hallani, aki mégis fojtott hangon megpróbált volna kérdezni valamit, azt gyorsan elhallgattatták. Így járt Jonathan is. Csak a sót akarta elkérni, de a mellette ülő éltesebb korú legényem már egy fél sült hallal csapta szájon. Gyilkos pillantással méregettem azt a semmirekellő copfbajnokot.
   A csendet David törte meg, mikor mellőlem felkelve a tányérjával, mindenével együtt átmasírozott csoszogva az asztalok között, majd a térdével lökdöste meg a férfi egyik matrózát, hogy húzzon odébb. Amaz alig tudott odébb menni, így a szőkére vigyorgott rá, és ő is kicsit odébb csúszott. Így már rá tudott taposni a padra, és a seggét tette le az asztalra.
   – Te rahedli holt nyelvet is ismersz, igaz?
   – Igen. Szükséged van valamire? – közben elég érdekes pillantással jutalmazta a tányérja melletti tomporát, de csak odébb húzta az asztalon. David kivett a vörös kabátjából néhány tekercset, amik rendre össze voltak csavarva.
   – Ezzel nem boldogulok. – tette elé.
   – Má’ megin’ azokat a hülye rajzokat mutogat’d? – förmedtem rá dühösen akadó nyelvvel.
   – Nem rajzok ezek, hanem írásjelek, csak épp nem tudom őket elolvasni. – felelte.
   – Azé’ a’tam, ’ogy tanu’jad meg! – csattantam, mint akinek nem teljesítették egy parancsát. David türelmesen sóhajtott.
   – Azt csinálom! Ha már itt van velünk Harmsworth Admirális, kihasználom a lehetőséget, és tényleg tanulok is valamit. – ivott ő is, és fáradt is volt, így túl későn esett le neki, hogy na, ezt most ő szólta el. – Bassza meg. – motyogta lehunyt szemmel. Oda az aduja.
   – Ha’m’ot A’mi’is, mi? – morogtam harapva egyet a húsból, majd száraz részeg szájjal kezdtem rágcsálni. Laposat pislogtam.
Mit is mondott? Harmsworth? Szóval így hívják azt a szőke kis patkányt. De mégis milyen keresztnév az, hogy Admirális? Lassan kerekedett el a szemem, leszaladt a torkomon a falat, amitől felpattanva először fuldoklani kezdtem. Egyből kijózanodtam.
– Admirális! – bődültem teljesen ledöbbenve. – Harmswoth Admirális az te vagy? – kezemben maradt hússal mutattam rá.
   – Igen. Örülök, hogy rájöttél. Kellett hozzá egy nap. – lemondóan csóválta a fejét, és a papírokat lapozgatta, de akkor nem érdekelt, hogy tesz a fejemre. Először csak halkan kezdtem nevetni, ami néhány pillanat múlva öblös, mély, zengő kacagássá változott. Nem kellett egy perc sem, hogy a legénységem is becsatlakozzon a hahotázásomba.