A Nornák Szövete I.

1. részlet

*

    A sós tengeri levegő már korán reggel marta az ember bőrét Verdelit partjain.

    Aldoria földrészén Nordieak a legészakibb és legzordabb világ, melyben minden város, esetleg minden nagyobb földdarab más-más Jarl birodalma. Verdelit is egy ilyen különálló járlság volt, amit átszelt és összekötött az összes többi településsel a Főút Oloftól, át Olofssonon, egészen Halldorráig, egyetlen eggyel nem, az pedig Elbanit. Az Elbanitekkel sem kereskedelmet, sem portyát, sem közösködést nem vállaltak. Ezen csendes elutasítás pedig tartott ide, s tova harminchét éve, mióta is a Verdelit család feje, Jörg, át nem kelt az Óriás-hegység déli lábán, s megtelepedett Elbanit és Olofsson között.

    Igazán különleges napra virradtak a helyiek, ugyanis ennek az ellentétnek a tervek szerint vége szakadt. Amit egy ikerpár, Thora és Thorwulf; akik éppenséggel Jörg unokái voltak; cseppet sem vártak oly nagy lelkesedéssel, mint a szolgálatukban lévő több száz idegen. Annak tartották őket az elmúlt napok felbolydulása után, mit hittek volna mást, ha egyszer hatalmasat csalódtak mindegyikben? Mindegyik nő, gyermek, s férfi, aki vigadni mert, árulók voltak az ikrek szemében. Ők még ismerték a történetet, Jörg papa elmesélte nekik, hogy miért vált szét a család, miért nem akart velük maradni, ahogy a város öregjei szintén.

No, nem mintha a közelgő nász még rájuk tartozott volna. Ráadásul egy Elbanit ifjúval! Ezért csípte őket a levegőben úszó só, épp menekültek.

    Hatalmas termetű, kerek farú, hosszú csüd szőrű, s bivaly, sötétpej lovaikon egy hármas határ felé tartottak. Az említett lovak minden értelemben irdatlanok voltak. Csíkos patáik súlyosak és böhömök, nagyságra, mint egy ember feje. Marmagasságuk egy felnőtt férfi válla, ehhez pedig még egy karhossznyi nyak és fő tartozott. Fardl, a kanca szeme a ritkábbnál is ritkább volt; a külső szemgyűrű körül egy világos, vöröses csík rajzolódott. A hímé, Bardl, pedig ragyogóan kék. Az ikrek közel két méter magasan ültek ezen bestiák hátain. Gyönyörűen vésett, ezüst gyöngyök díszítették az állatok fonott sörényét és farkát. Északi misztikumokkal, rúnákkal és jelekkel voltak telis-tele, ahogy a lovasaik haja is.

    A leány csupán hófehér alsóruházatot viselt, mintha a hajnal első sugaraival lopta volna ki valaki az ágyából, a takarói közül. Ez is történt. Csípőig érő haja; melynek különleges szürkés-fekete csillogása volt; és szoknyája redői kísérteties táncot jártak; éteri látványt nyújtott, ahogy szőrén ülte meg az állatot. Szemeik voltak még ámulatba ejtőek, ugyanis a zöld turmalin egy ritka káprázatos színátmenetét tudhatták magukénak. Tincseik hematit és szemük elbanit színe volt a Verdelit ház sajátja, akik az északkeleti tengereken hajóztak, s kereskedtek, hol készakart, hol kikényszerített üzleteket lebonyolítva.

    A fiú alig válláig érő hullámait szintúgy rúnakövek díszítették fonatokban. Rajta már az északiakra jellemző hosszított sodronying volt, a hauberk; aminek csuklyáját nem hajtotta fejére; ez alatt vastagított posztó ing rejtőzött, a gambeson. Derékszíjára húzva egy bőrtokban pihent páratlan élű, vastag kése, és a szíjba akasztott baltája. Bőr nadrágot viselt, lábszáráig felérő vaddisznó prém bakanccsal, ami viszonylag magasan simult a kengyelben a ló oldalára. Arcuk egyforma, egyenes orr, tiszta bőr, kipihent szemek, szemöldökük és ajkaik ugyanazt az ívet rajzolták hosszúkás keretükben. Az aggodalom ugyanúgy vert árnyékot szembogaruk mélyén.

    A termetes hátashoz jókora nyereg is dukált, ezt külön nekik készítették; Bardl és Fardl volt az egyetlen csataló, akiknek ilyesféle jutott. Maga a nyereg fából készült, az alapja lényegében egy kivájt fenyőtörzs, amit a mén hátára terített fehér, hosszú szálas prémre helyeztek, mi beterítette a patás teljes hátát és oldalát. A fa nyak felőli részén, az első kápán, egy nem lehasított ágból faragott sárkányfej ívelt fel, ez alatt volt rögzítve a szügyet átölelő vastag bőr hám, ami egészen a farig húzódott még a has alatt is. Szinte az egész törzsét közrefogták a szíjak. A nyereg hátulján két csont kampó helyezkedett el, ebbe rakták az összetekert pokrócot, s innen lógatták le a pajzsot, melyen családjuk címere díszelgett.

Aztán a hám végett a nyereg mögé rögzíteni lehetett még három bőrtáskát, de ha ez nem lett volna elég, a nyereg mellett is lógott egy-egy mindkét oldalon. Thorwulf a bal oldali tarsoly alá csúsztatta be fejszéjét, ennek száján kilógott még egy balta és egy szekerce élvédője. A jobb oldalira ráakasztotta a sisakját, alá az íját rejtette, benne pedig kenyeret, kulacsot, és némi szalonnát talált az ember.

    A pajzson fekete alapon, két koszorú volt egymásban, köztük sodrony szemek. A gyűrűk közepén egy vonyító farkas, mellette két oldalt az arany és a háború istennőjének neve. Ez szimbolizálta a portyáikat, melyről mindig gazdagon tértek vissza. Zsákmányukat pedig elkereskedték, amiből az ikrek nagyapja, felhalmozta vagyonát. A farkas felett és alatt az isteni pöröly feje, s a nyél lett volna maga a farkas. Őseik tenyésztettek, belőlük lettek azok a szarvas vadász, szürke szánhúzók, amiket a délieknek még mindig árusítanak. A Verdelit család büszke maradt az elődeikre, hogy az istenek csarnokából lepillantva láthassák a szellemek; nem felejtették el őket.

    Thorwulf hangja sürgető, lovát gyakorta rúgta sarkával és hátra pillantgatott.

    – Utol fognak érni!

    Erre a leány is visszanézett, ám nem látott mögöttük senkit. Hiába, ezen “Nagy lovak” erősek voltak; döngött minden lépésük, szinte rengett a föld is belé, ha egy tucatot egymás mellé tettek, aszály idején a kereskedelmi hajókat is át tudták húzni a kiapadt csatornán; ellenben nem voltak gyorsak. Értette az aggodalmát, hisz az őröknek és lovasoknak jóval szikárabb paripáik voltak. Ha nem sikerül elérniük az erdőséget, akkor minden hiábavaló volt.

    Lovaik vágtattak, ám a távoli erdő mintha minduntalan egyre messzebb kúszott volna. Az agályaik pedig minden egyes perccel egyre közelebb kerültek a megvalósuláshoz.

A Nap hajnali rózsás üdvözlését felváltotta a reggeli hideg kékes–szürkére, és ekkor a szél megfordult.

    Hangokat, kiáltásokat vitt feléjük a szellő, mintha az istenek atyjának varjai próbálták volna szárnyaik csapásával sürgetni a patásokat. Az üldözők szavait nem értették ugyan, de érezni vélték a lovak bőgésével együtt a szagukat is. Képtelenség volt, csupán a rettenet szőtte érzetek voltak, mégis, ha nem nyeregben ültek volna, megdermedtek volna.

Gyerekek voltak szinte. Éjjelente az álfokról, istenekről, valkűrökről, hírvivő varjakról olvastak és tanultak. Ők még a mesékben éltek, a hiedelmekben, és a lány épp ezért a szélfútta fák ágait siettető segítségnek képzelte.

    – Thorwulf! Nézd az álfok elébünk jöttek! – szemeiben megkönnyebbült, boldogsággal átitatott cseppek gyűltek, hangja reménnyel telin és biztosan csengett.

Előre mutatott, ahol az erdő hirtelen közelebb jött. A nyírség aljában élő bokrok utat nyitottak, a fák, mintha léptek volna, beengedték őket. Ott voltak. Már csak pár másodperc harc a távolsággal és a nyírfák árnyékában lesznek. Az üldözőket is tisztábban hallotta, de mit érdekelte őt, ha már az álfok várták őket? Még egy utolsó erőteljes rúgással lova oldalába ösztökélte az állatot.

– A Győzelemre Fardl, vágtass! Vágtass, Gondolat és Emlékezet kísér minket! – sikított, mint a harcot győzött asszonyok, akik karddal vívták csatáikat a férfiak oldalán.

Fivére is csatlakozott az ordításban. Együtt fogantak az istennő áldásával, együtt látták meg a napvilágot, együtt tanulták az első lépteket, és az első rúnákat, együtt forgatták az első kardjukat. Mindent együtt tettek, a mai átkozott reggelig, mikor Thorwulftól elválasztották volna egy olyan átokkal, melyet a szüleik csupán házasság néven, egy régi ígéretnek neveztek.

Fardl átszökkent az árnyékba. Egy csapásra lehűlt a levegő, már az izgalom sem tartotta melegen. A Nornák kettejük sorsát együtt írták, és amit a Nornák írtak, sorsszerűen meg is lesz. Épp ezért nem választhatja el őket egymástól senki ember fia, pláne nem egy Elbanité, akit sosem láttak azelőtt. Thorwulf Thoráé, Thora pedig Thorwulfé. A Nornák szövete az égnél is ősibb, hisz ők szőtték meg az ég létét is!

    Nyilak csapódtak be a fákba, ahogy két nyír között egy bokron átlendülve Fardl végre az erdőben tudta a gazdáját, s az ágak össze is zárultak szorosan mögöttük. Az ikrek kiáltása csak még hangosabbá vált a az ágak alatt, mégúgy az ifjúé; hangszálait úgy erőltette, mintha magát a Holdat óvná az óriási farkastól, mikor az jön, és elnyeli azt az éjszakai égről.

Sűrű volt Nordieak Nyírsége, két gyakorlott lovasnak, akik a fák közti játékkal nevelték csikó koruk óta lovaikat, könnyű feladat volt eltűnni. A sikoltás elhalt, csupán győzedelmeskedő zihálás, rekedt nevetés, s hitetlenkedő, döbbent csend maradt utána. A lovak kifáradtak, Thoráé végképp, elvégre végig elől kellett haladnia fivére utasításából, de most már hagyta, hogy beérje. Elképesztőnek tűnt, hogy ép bőrrel megúszták a szökést, már az csodával határos, hogy eljutottak az erdőig, nemhogy mindezt egy karcolás nélkül. A lány arcán a boldogság ragyogott.

    – Bátyám, az istenek kísértek minket. Érezted te is? Most is… – meg kellett állnia, próbálta átgondolni az eseményeket, hogy megfelelően ki tudja fejezni magát. – … Olyan, mintha hátul a lapockámon ülne két madár, mintha szárnyakat kaptunk volna!

A fiú csak fancsalin horkantott, de a pimasz megnyilvánulás után egyből vér bukott ki a száján. A boldogság el is illant, olyan messze, ahol már a világ peremét sejtették. Fivére háta mögött két nyíl végét látta. A tollak lágy tánca, ahogy egy alacsonyabb ágról lelógó levél körbecirógatta, régmúlt képeket idéztek.

**

    A kastélykert a sziklaszirt szélén épült; nem is igazán volt kastély, csupán egy nagyon magas és nagyon sokféle kőből felhúzott, háromszintes, tucatnyi szobás ház. A partokat mosó hullámok ezernyi cseppé szétverve folyton nyirkossá és nedvessé tette az ott játszók ruháit, és haját. A hatodik esztendejüket töltötték be, mindketten íjat kaptak egy-egy fakarddal, a jarl gyermekeként pedig meg kellett tanulniuk bánni velük. Ube mester; aki minden volt, csak pont mester nem, a Jarl egyik legveszedelmesebb és legkérlelhetetlenebb harcosa, egy igazi isteni áldás, ha a te oldaladon harcolt; vette kezébe az okításukat, hisz nekik mindenkinél jobbnak kellett lenniük. Már délben sertől böfögött, és amint a leányt kiragadta ágyának puha bundái közül, megcsapta orrát a karja alatt a mosdatlanság bűze.

    Csípte az apró orrát, ami cseppet sem szokta még meg az izzadságot. Ám, ebben a bűzlő alakban is volt valami, ami ámulattal töltötte el az ikreket. Nem más, mint fonott szakállának és varkocsainak tisztasága szaga ellenére, és ezek közt, az orrnyergén éktelenkedő vágás, mely a jobb ajka sarkáig tartott. Illetve a felkarját borító kőris. Szürke posztó ingjét hanyagul az egyik sziklára hajította korábban, így a motívumot alaposan meg tudták nézni. Különleges volt a maga nevében, az egyik fele tavaszodott, a másikon kopár tél honolt. Egyfajta ábrázolása volt ez a világok végének.

    – Kardok? – bosszankodott az ifjú – Egy igaz harcosnál sincs kard! – duzzogva eldobta a tanítójuk lába elé, aki viszonzásul elébe hajította kétkezes fegyverét. Nem tűnt veszélyesnek, egy hosszú fa nyél, amit keresztezve körbe tekertek két bőrszalaggal a fejig, ami vékony és lapos volt.

    – Akkor ez mi? – kérdezte nemes egyszerűséggel – Harcoshoz illő fegyver?

    – Igen! – lett izgatott a fiú – Ez már harcoshoz méltó, ezzel taníts, Ube, ilyennel akarok a Csarnokig küzdeni! – felemelte az eszközt, ami mellett eltörpülni látszott.

A férfi rendszeresen a combja mentén, a derékszíjjába akasztotta, ahol egy bőrtasakot húzott a fejre. Így a lábszára közepéig ért a nyél. A hossza Thorwulf mellett, mintha kiteljesedett volna; a válláig felért. A lány viszont észrevett egy halvány vésetet a fej alatt, kérdezni ellenben nem volt lehetősége.

    – A harcosok csarnokáig, mi? – elvigyorodott, ezzel láthatóvá váltak sárgás, kócos fogai.

A jobb szemfoga helyén egy vasfog volt, amit a mellette lévőkbe fúrt lyukba drótokkal rögzítettek. Előtte senkit nem látott ilyennel, nem volt szokás. Az apjuknak is csak kátránnyal betömték a hiányzó fog után maradt lyukat, és semmi több. Ezt az alakot már ezért furcsának tartották a népek.

– Előtte felelj. Mi az, ami nálad van?

    – Kétkezes balta! – vigyorgott vissza.

    – Szerinted? – nézett a lányra, aki zavarba jött a hirtelen ráirányuló figyelemtől. Nem válaszolt azonnal, így leguggolt a férfi, hogy vele egy magasságban legyen a szeme. – Thora, szerinted is kétkezes balta? – erre már csendben megrázta a fejét – Akkor mi?

   – Egy… egyszerű fejsze. – motyogta szinte.

   – Miért? Biztosan nem balta? Vagy lehet szekerce is. Vagy fokos. – A lány belenézett a férfi világítóan kék szemeibe. Idegesen rágcsálni kezdte a nyelvét, a bátyjára nézett, és rámutatott a fém fejre.

  – Mindenki tudja, hogy Ube favágó, – egészen leheletnyit megvonta a vállát. – a favágók pedig fejszével harcolnak.

    Fél szemöldöke felfelé rándult a férfinak, csalódott is a válaszban és nem is. A térdére támaszkodva egy évekkel ezelőtti sérülés okozta fájdalomtól nehézkesen állt fel. Olybá tűnt a Félóriás néven is emlegetett harcos valóban óriási termettel rendelkezett. Testközelből a gyerekek épp hogy a csípőjénél voltak magasabbak. Ráadásként magasságához cseppet sem volt nyúlánk, sokkal inkább zömök, ami még inkább össze tudta zavarni az ember szemét a havas tájon.

    – Ennyi? – hátrált pár lépést, ivott a seréből, majd böfögött. – Semmit nem tudtok még ketten sem, és a kardon picsogtok. – horkant.

    – Lapos a feje és ék alakú. – emelte fel hirtelen a hangját a lány. Úgy tűnt a kettejüket ért sértést meg akarja cáfolni. – Hosszú a nyél. Kicsi ezért pontos ütésekre jó. – megemelte a saját fakardját, és mintha fejsze lenne lengetni kezdte, a tanítójuk pedig csak kajánul vigyorogva fonta össze karjait a mellkasán. – Hosszú lendület kell, hogy mély legyen. A fejszével messze lehet nyúlni, a szakállas fejszével pedig el lehet venni az ellenfél fegyverét. – szemei kislányos méregben úsztak. – Thorwulf nem buta! – Csattant amolyan végszóként, legalábbis a kezét megfogó fivére halkan csitítgatta, s remélte, hogy befejezte a húga. – Engem érdekel a harc, őt az istenek és a regék! Könnyű kigúnyolni a kisebbet, te… – Eljött a pillanat, hogy az idősebbik betapassza tenyerével a száját.

    – Végeztél, vagy helyben a bosszú istenének lányává szegődsz, és véremet veszed? – élcelődött tovább, hergelte a lányt, elvégre, nem mondott neki senki semmit arról, hogy mire számítson az ikrektől.

A fiút tüzesnek és akaratosnak nevezték, a lányt pedig csendesnek, félénknek. Erre pont az ellenkezőjét látja. Végül hümmögve elővett egy alig két maroknyi hosszú nyéllel rendelkező, lapított és lyukas élű, hátán pedig vaskos, de sima eszközt.

– Akkor azt is tudod, hogy ez mi? – csupán mérgesen bámult rá, ugyanis fivére még mindig szorosan fogta. – Elengedheted.

    – Szekerce. – bökte ki azonnal.

    – Rendben. – elővett egy alkar hosszú nyelet, amin vastag, tömör ék alakú fej volt. Csak felmutatta, a lány válaszolt is.

    – Balta.

  – Helyes. Helyes. – gondolkodott el. – Fiú! – vette hirtelen elő, mire az szinte lesápadt. – A legbölcsebbnek melyik volt? – megrázta a fejét. – A csínytevőnek? – ismét megrázta. Ube csak horkantott. – Az istenekről sem tud semmit, ha ennyit sem tud.

    – Thorwulf, van rajta egy jel. Nézd! – megfordította a fegyvert, és a bátyja így már meg tudta nézni.

    – Az “Igaz” rúna.

Az előbbi, a kardjára vonatkozó hőzöngésnek híre, s hamva sem volt, csak ámulatba ejtette, hogy lát egy ilyen rúnát. Apró ujjaival a nyíl forma faragáson cirógatott végig.

– A becsület és igazságosság háborús istenének jele. – folytatta. – Egy áldás és egy szerződés egyben. Az ő neve alatt harcol a harcos, aki a fegyverén viseli, és ezért sikeres lesz a csata, amiben részt vesz.

    Ezzel persze újfent meglepte Ubét, aki végül csak a homlokára tapasztotta érdes tenyerét. Végig dörzsölte az arcát, megszívta a fogait, s vett egy hosszú, mély lélegzetet, hogy aztán lassan kifújja. Ám a fiú még kíváncsian fordult felé.

    – Ez nem az Elbanitok védelmezője? Miért az ő istenüknek áldozol?

    – No! – tapsolt egyet kizökkentve, ezzel egyben figyelmen kívül is hagyta a kérdéseket. – Kölykök. Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy mivel északiak vagyunk, mi örömmel és tisztelettel vesszük a harcos asszonyokat. – csettintett a nyelvével mielőtt folytatta. – A rossz, hogy tudnotok kell külön-külön is ezeket, és még jóval többet is; nem tudhatjátok, hogy mit hoz a jövő, mi van a szőttesen, és mikor kell elválnotok egymástól. Szóval kurva sokat kell tanulnotok, vakarcsok.

    Két hosszú lépéssel előttük volt, a gyerekek kezébe nyomta az íjjukat, és egy-egy nyilat. A lány mögött féltérdre ereszkedett, és megfeszítette az ínt nyilastól.

    – Cirógassa a toll az ajkatokat, amikor kilövitek, akkor fog biztosan arra menni, amerre néztek.

   Thorának valóban a szájához simította a fehér szálakat. Aztán a lány szeme végig futott a nyílon, a hegy mögött észrevett egy falnak támasztott táblát, ami addig fel sem tűnt neki. Volt rajta valami, de azt látta pontosan, homályos volt.

    – Nézd a közepét! – Hangzott az utasítás, majd szinte abban a pillanatban, ahogy a megfelelő helyen vélte a tekintetét, Ube elengedte az ideget, mely után a nyíl végig csúszott az íj mellett, végül hangos puffanással becsapódott.

    Apró száján még mindig ott volt a csiklandós érzés.

***

    Az emlékek elszálltak a szemei elől, a rideg valóság pedig sajgott a testének és lelkének egyaránt. Nem szárnyakat kapott, hanem nyilat a bátyja, és mivel sorsuk fonala egy, így a lány is érezte a fivére fájdalmát.

    – Thorwulf… – suttogta halkan, majd Fardlel mellé lépett, és egy lágy érintéssel a hauberkjén nézte meg a nyilat. A jobb oldalt hatolt a szemek közé, a lapockája közepéről köszönt ki. Felszisszent, szemeibe könny gyűlt. – Nem lesz baj. – Eresztett meg egy bátorító mosolyt, amire fivérétől csak egy gúnyos kifejezést kapott.

    – Ugyan! – horkantott. Derékszíját meglazította, s levette. – Ne akarj engem megnyugtatni, – Thora olvasva a gondolataiban megfordult a lovával, így pontosan mellé helyezkedett. – tudom nagyon jól, mi vár rám egy nyíltól. – Szájába vette a bőrt, majd lehunyt szemmel bólintott a lánynak, aki áthajolva a gerince mellett megtámasztotta a bal tenyerét, majd jobbjával megragadta a vesszőt és elkezdte húzni.

A fiú torkából a kín hördülése tört fel, vicsorgott a szíjjal a szájában, s sziszegve szűrte fogai közt a levegőt, habos nyála fröcsögött, ahogy arca is rózsás lett az erőlködéstől, miszerint visszafojtsa hangját. Ám a nyíl nem akart kijönni. A lány húzta, ahogy tudta, de beragadt, egyre sápadtabbá vált. A fivére homloka már verejtékben úszott, önkéntelenül rámarkolt a húga térdére.

Megállt a húzással, hátrasandított, eléggé elvesztek a fák között, ráadásul az őrök nem mertek volna csak úgy belépni az erdőbe. Igazán kényesek voltak a fák rejtekére, hiedelmek szóltak a lombok közt élő barátságtalan szellemekről, így nem mertek kockáztatni. Ahogy akkor sem tették. Mégis, megannyi szempárt érzett a tarkóján.

    – A hegy a csontodba fordulhatott. – beszélt halkan a lány, válaszul pedig egy keserves nyöszörgést kapott, majd egy erősebb szorítást. – Bocsáss meg.

    Megremegett az alsó ajka, szemei fátyolából könnyek gördültek végig az orcáin; másodjára már két kézzel fogta meg a nyilat, s lassan fordítva húzta, abban reménykedett, csak a csonton ütött sérülés alá fordult be a hegy, és nem tört utat magának a tüdeje felé. Ám ebbéli reményeit el is hajította messze, a Világfa gyökerein túlra; Thorwulf fogai és a szíjja között vér habzott fel az elfojtott ordítás nyomán. Az ilyen esetekben szokták áttolni a testen a nyilat, de a tüdején mégis miként tehetné? Ha pedig kirántja, már ha egyáltalán sikerülne, sem érne semmit, a csont nem engedte. Úgy kapaszkodott belé, mintha szüksége lenne arra az átkozott hegyre. Csukló hangon bukott ki belőle a sírás, kis híján elengedte a vesszőt, ám fivére felhördülve sürgette meg. Visszaszívta orrába a nedvet, szemeiből kipislantott két kövér cseppet, majd megfeszítette magát.

    – Kapaszkodj erősen a kápában! – utasította.

   Testvére azonnal rámarkolt a sárkányra. Thora pedig abban a pillanatban teljes erejével szorította, csavarta, és folyamatosan húzta. Még volt esélye bátyjának a túlélésre, néha akadt olyan harcos, aki átvészelte a lőtt sebet; nagyon ritkán, de volt rá példa, és abban a kínkeserves, s fájdalomban gazdag szempillantásban semmi más nem tartotta az erőt benne. Thorwulf fogai és szíja nem tudták elnyomni ordítását, szemei kidülledtek, vöröslött arca, húga pedig már-már ájulás közelébe került, mintha a saját lapockáiban is visszhangzott volna. Érezte a tenyerében, az ujjaiban a vessző mozgását, ahogy a hegy a szövetek közt új utat tép, s hasít magának, majd végre kiszakad fivére hátából. A fiú orrából felhabzott a takony, fennakadt a szeme, s azonmód eszméletét vesztve borult Bardl nyakára.

    Thora nem teketóriázott. Elhajította azt az átkozott fadarabot, Fardl-t oldalba lökte a sarkával, és megfogta a mén kantárját. Ciccegett a lónak kettőt, ami meg prüszkölve elindult velük. Szeretett volna árkon-bokron túl vágtatni, minél messzebb az üldözőktől, minél messzebb az egész borzalomtól, habár már megbánta tucatszor is, hogy hajnalban engedett Thorwulf hívásának. Ha csak sejtette volna, ha csak egy pillantásnyi ideig előre látta volna ezt a lehetőséget, ekkora már az esküvői ruháját venné fel. Sőt, igazából tudta jól, nem kellett volna ehhez jóstehetség, csupán némi józan ész, midőn belássa; neki a Nornák ezt szőtték. Ember nem dacolhat áldozat nélkül az istenek akaratával. Ők mégis megpróbálták, s mi lett belőle.

    Az ájult fiú meg-megcsúszott lova nyakán, mire a jól tanított csatamén minduntalan oldalra lépett, hogy lovasát a hátán tarthassa. Ube mester kivételesen képezte ki mindkét hátast, így pontosan tudták, hogyan kell alvó, vagy épp ájult emberrel menetelni. Mosolyt is csalhatott volna orcájára az a kép, ahogy a pántos fogú favágó lépni okítja a lovakat, míg a gyermek énjüknek az volt a feladata, hogy feküdjenek a hátukon, és néha eljátszák, mintha leesnének. Érezte Bardl, mikor kell lépést váltania, a lánynak nem is kellett figyelnie rá, így volt lehetősége a fehér alapon fekete foltos kérgű végtelenben az aljnövényzetet kutatni.

Keresett egy ismert jelet, egy egészen kidolgozott vésetet az egyik fa törzsén, amit még Ube is csak mutatott nekik. Azt jelölték ki tájékozódási pontnak. Akkoriban, lábujjain ágaskodva sem érte fel a földről a kürtös sisakját, ám azóta ő gyorsabban nőtt, mint a nyír. Nem csupán a sisakot elérte, de már olyan magas volt, mint a szobor. Az esztendők múlásával a bokrok közül kiemelkedett már a kos tülkökkel díszített sisak, ahogy nagy orra, és összefogott hosszú szakálla is. A kürtjével ábrázolták, mit majd akkor fog megfújni, ha közelednek az Óriások. A regékben ő az istenek útjának védelmezője, de itt az erdőben, csupán az utat mutatta. Leugrott lováról mezítlen talpakkal a leány, és az istenség mellé állva követte a pillantását. Egyenesen elnézett a távolba a megannyi törzs között, szemeivel hunyorognia kellett, hogy kiszúrja végre a fehér oszlopok között azt a szürke sziklát, amit keresett.

    Nem mászott vissza Fardl hátára, csak Bardl-t húzva tette meg azokat a rettenetesen hosszú lépéseket, ami a cél előtt voltak. A korai reggel fénye fagyosan ragyogta be körülöttük a fákat, és csalta csapdába az ember szemét, mintha a jég törné el a törzseket. A halovány zöld levelek oly magasan fogták fel a fényt, már-már smaragd színbe öltöztetvén a helyet. Egyenletes kopácsolást hallott fönn, felnézve pont elkapott pillantásával egy harkályt. Furcsa vendég volt ezekben az erdőkben, hideg volt a harkálynak, nagy ritkán mégis akadtak közülük látogatók.

A szél feltámadt, s egy ritka taszító elegyet fújt felé. Bal kéz felől jött az illat, egy vadállat vert tanyát a környéken az álfok pedig megsúgták ifjú harcos szűzüknek, hogy vigyázzon. A szagot hamarosan hang is követte, mire Bardl és Fardl hangosan nyeríteni kezdtek. Megálltak, prüszköltek, rázták a fejüket, sörényüket, hatalmas patáikkal pedig az avart kaparták. Thora épp csillapította volna őket, mikor a röfögés egészen közelről az egyik bokorból fel nem hangzott. Lassan lépett a lovak közé, majd a kanca hátsó lábaira felágaskodva rúgott az irdatlan vadkan felé. De amaz nem rettent meg, csupán elvetemültebben röffentett, mintha kezdene bedühödni. Farld visszaereszkedett, hogy ismét lendületet vegyen, majd rúgjon is felé.

    Gyorsan mozdult a lány Bardl nyergéhez, hogy leakassza bátyja pajzsát. Kihúzta a fejszét, és a szekercéjét. A pajzsot szorosan a testéhez fogta, térdeit rogyasztotta. Hogy minek, maga sem tudta, a feketevad nem olyan állat volt, ami ellen egymaga kiállhatott. Vett egy mély lélegzetet; a vadászat istennőjéhez fohászkodott, de még az istenek segedelmével is lehetetlen próba volt ez. Mire kifújta lélegzetét, addigra a vaddisznó már elrugaszkodott. A pajzsa megvédte ugyan a közvetlen találattól, de mint legkisebb, és leggyengébb egyed a szeme előtt, egyértelműen a lányt vette újfent célba. Thora hatalmas csapódással esett a háta közepére, tüdejéből a szusz is kiszakadt, a fa megrepedt, és ki is esett a kezéből. Bardl és Fardl egyszerre nyerítettek fel, a mén kis híján felágaskodott, de eszébe jutott ájult lovasa, így a harc a kancára maradt.

Thora a pajzsáért nyúlt baljával, csontjába olyan fájdalom hasított, melyet még eddig nem tapasztalt, zúzódott már tagja, de ez bizonyosan a törésként emlegetett rémség volt. Sérült karját szorosan mellkasához vonta, a fát el nem bírta volna, majd fejszéjét kereste, s elnyúlt a földön. Eközben a vad egyenest nekiiramodott Bardl lábainak, akit csak hű társa, Fardl gyors rohama mentett meg. A kanca ugyanis döngő léptekkel indult meg felé, míg a mén hátrált. A vaddisznó nem zavarodott össze termetes ellenfeleitől, nemes egyszerűséggel farát kitolva, lendületet vett, s egyenesen a kancának rohant. Thora keze ekkor nyelet talált, nem a fejszét ugyan, hanem a szekercét, melyet már-már gondolkodás nélkül hajított a támadóból lett préda felé. Arra gondolt, ha ez eltalálja, ha ez megsebesíti, ez lesz élete eddigi legbőségesebb áldozata az isteneknek. S mintha szekercéjét valóban az álfok sóhaja vezetné; a lapított él utat tört magának a jobb szeme irányából, a szemgödrén keresztül a koponyáján. A győzelem mámora egy pillantásnyi ideig járhatta át csupán a leányt, mert a vadkan csak ezután vadult meg igazán.

    – Fel! – hangzott a semmiből magához térő Thorwulf parancsa a lovának. A fiú kapaszkodott a kantárban, a sörényben, és a kengyelben egyaránt, Bardl pedig fölágaskodott, és a lány felé iramodó, vadul visító, röfögő, s bűzlő állat felé rúgott.

A mén már-már sziklát idéző, csíkos patája elől ki tudott térni, ám ezzel a lépésével, szinte tökéletesen a kanca ugyancsak batár körme alá szaladt. Elég lett volna egy tenyérnyivel odébb lennie a lány meztelen lábfejének, s ugyanazt érezte volna, mint a disznó. Koponyája masszív védelemként szolgált emberek ellen, ám Fardl lába alatt összeroppant, olyan volt, mint a tűzben roppanó nedves fa hangja, amit szétfeszített a pára.

Kiverte a víz a lányt, ahogy az állat fejéből a veleje és vére végig pettyezte fehér ruháját, s arcára is jutott. Tüdeje hirtelen sípolva telt meg levegővel, nem tudta volna visszaidézni, mióta tartotta bent. A gyomra megremegett, jobbja teljesen elgyengült, gerince mentén kellemetlen hideg borzongás futott keresztül. Zihálni kezdett, szédült, a látása homályosodott. Furcsa darabos böfögés tört fel hasából, a következő pillanatban már oldalra kellett borulnia. Eleve üres bendője ezután volt csak igazán üres. Szinte csak slejmet hányt, de az is elég volt, szemei könnyekben úsztak újfent. Mi a fészkes fene lehetett ez? Tette fel magában a kérdést.

Nem lett volna szabad egy állatnak ezen ösvényen lennie, elvégre tele volt csapdákkal, alig egy hete ellenőrizték és töltötték fel a rejteküket. Mégis az eddig biztonságosnak tartott út kis híján megölte. Tán az istenek követelik az áldozatot?

– Jól vagy? – kérdezte meggyötört hangon a lóról fivére, mire csak egy legyintést kapott. – Minek tiportál bele egy vad vackába? – enyhe rosszallása csupán a szemében látszott, szürke arca, és verejtékben úszó bőre elárulta, ő sincs túl jól.

    – Bizonyára – törölte meg száját a hányadéktól – unatkoztam míg aludtál, és kerestem némi kalandot. – Szigorúan jobbjára támaszkodott, míg felkelt, balját a mellkasához szorította, próbálta nem mozgatni. – Ellenben, ha már magadnál vagy, oda találsz egyedül is. – sokkal inkább volt kérdés, mint kijelentés, de fivére bólintott. – Jól van. Megnézem a csapdákat. – fordított hátat. Lepillantott a még gőzölgő sörtevadra, és a szemébe tört szekercéjét látva elhúzta a száját. Nemes egyszerűséggel bátyja kardjáért nyúlt a nyerge alatt, ám az megragadta a csuklóját.

    – Mi lett a karoddal? – tisztán látszott, hogy a mozgás is fájdalmat okoz neki, mégis heves mozdulattal kapott a lányért. – Mutasd! – hiába volt rossz állapotban, ellentmondást nem tűrő hangja így is erőszakosan csengett.

    – Nekem rontott a vadkan. Rosszabb is lehetne. – vont enyhén vállat a leány, de felemelte a karját, odatartotta fivérének, aki szemügyre vette, majd el is mosolyodott. – Az istenek megvédtek.

    – Nem az istenek, hanem Ube, – felelt nyersen, cseppet sem kedvesen – a mesternek légy hálás, hogy ilyen jól kitanított. – Elengedte, majd némi szenvedő grimasszal ajkán kiegyenesedett Bardl hátán. – Menjünk ketten a kunyhóhoz, ott felveszed az ruháimat; nem mehetsz meztelen a csapdákhoz. – Volt benne valami, amit mondott, elvégre, ahol álltak, ott is lennie kellett volna egynek, mégis ott tanyázott egy vad. A fiú megindította ménjét, de még visszaszólt. – Hagyd ott a tetemet. Ha elhozod, egy ösvényt rajzolsz a vérével.

A lány ciccegett kettőt lovának, s a kanca a hajába is kóstolt kedveskedve a fogaival. Thora csak megsimogatta a homlokát.

    – Jó ideig nem is akarok disznót látni. – felelte, bár egy meddő pillanatig elgondolkodott rajta, hogy otthagyni sem bölcs, csapda nélkül csupán feleslegesen vonzotta volna oda a többi vadat.

Végül persze úgy tett, ahogy Thorwulf mondta, túlságosan fájt balja az ellenkezéshez, ahogy fivére nyíl ütötte sebét is minél hamarabb kellett ellátni. Hatalmasat nyögött, míg lehajolt, mint egy vénasszony, aki belefáradt a létbe; felvette a fejszét, erősen markolta, majd lábával egyszerűen megemelte, és átfordította a pajzsot, így a belső része volt fönn. A fejet ráakasztotta a szélső fémre, végül megragadta a szíjat is.

A balja egyre inkább sajgott, és zsibbadt, ahogy teltek a percek. Lovára már fel sem próbált mászni, egy kézzel egy ekkora állatra esélytelen lett volna, ezért gyalogszerével követte fivérét, őt pedig a kancája. Hálóruhája átázott a nyirkos avartól, a lábujjai fokozatosan fehéredtek, tudta jól, ha nem melegszik át hamarosan, akkor abból komolyabb baja is származhat. Amennyire tudott sietni az alacsony bozótosban és az ágak, bokrok között iparkodott. Talpát így is felsértette egy régen lehullott ág, amit nem vett észre. Sóhajtott ugyan, de szedte lábait tovább, ám kis híján meg is botlott, ha lova nem figyelt volna rá, bizonyosan egy csipkebokorban landol. Fardl mellé kaptatott, majd a lánnyal együtt lépdelt, hagyta, hogy neki támaszkodjon míg sántikált. Az útjelzőtől már lehetett látni a sziklát, ahova tartottak, mégis úgy érezte, mintha hosszú mérföldeket kellett volna megtennie. Ráadásul kezdett igen komolyan átfagyni. Egyenesen bosszantotta a helyzete, fivérét találta el egy nyíl, mégis ő az, aki képtelen haladni.

    Érzetre órák teltek el, abban a néhány percben. A cél egy fákkal, s bokrokkal körbevett sziklafal volt, amit beleptek a kúszónövények, tökéletesen elrejtette a búvóhelyüket az idegenek elől. Egy egészen apró moha nélküli foltot kellett keresni, ami alatt szétnyílt a hatalmas kő, a repedés pedig olyan szélesre tárulkozott a növények takarásában, hogy szűkösen bár, de lovaik is befértek. Legalábbis nyereg és a többi felszerelés nélkül.

Thorwulf már várt rá, látszott rajta, megpróbált leszállni lováról, ám vajmi sikerrel. Thora leejtette pajzsát és fejszéjét, kihűlt lábujjaira nehezedve szaladt hozzá, nem akarta, hogy aggódjon érte. Bardl elé sietett, majd a zablánál fogva húzta le a föld felé, így lefeküdt a hasára a hatalmas jószág. Thorwulf talpa talajt ért, fel tudott végre állni róla, de a mozgása ingatag volt. Az lett volna a csoda, ha nem az. Átvette a zablát húgától, és felhúzta barátját. Kissé húzta a száját, nem bírt kiegyenesedni, ahogy túl magasra sem tartani a kezeit, de akkor is egymaga próbálta kioldani Bardl nyergét.

    – Menj előre! – utasította ismételten, beszéd közben pedig megroskadt a térde, mikor a nyereg a ménről a karjaiba hullott. Minden bizonnyal meglepte a saját sérülésének súlyossága. – Elintézem, te addig készíts meleget. – sokkalta volt már kérlelő a hangja, mint parancsolgató.

    – Rendben. – tudta jól, mennyire meg fog vele szenvedni, de megtanulta már kezelni bátyja büszkeségét és hajthatatlanságát.

Ha leszakadt volna mindkét karja, s lába, akkor is a földről csattogtatta volna fogait ellenfelére.

– Ezt azért beviszem. – lépett vissza a fejsze és pajzs párosért, legalább azzal kevesebb cipekedni valója legyen. – Fardl. – S lova már követte is.

    Törött kezével kellett félretolnia a borostyán húsos, fényes leveleit, amelyek közt ernyős virágai már bőséggel díszelegtek. Szerette a borostyánt, addig míg nem virágzott, ugyanis a leveleket gyönyörűnek tartotta, mintha megannyi ezüstös fényű tenyér nyúlna fel, hogy valaki megcirógassa. Gyermekként kitalálta; az álfok apró kis tenyerecskéi a borostyánok levelei, ezért mindig megsimogatta őket. Erős, néha hideg tapintású mélyzöld színük lenyűgözte, ám azok a zöldes sárga ernyős virágokat, amik hajtottak rajta, ki nem állhatta, a rengeteg nektártól még ragadtak is az ujjai. Az egyetlen, amiért nem tépkedte le a virágokat, mert a hasadékuk egyik őre volt, elvégre a nektárra odasereglettek a méhek, darazsak, undokabbnál undokabb fullánkosok, így messze elkerülték a sziklát. Ellenben, mikor már késő télre megértek a csontárok, élvezettel nézte a fekete bogyókat evő apró madarakat. Amint hozzáért a levelekhez, és megemelte egy részét, keze máris ragadni kezdett. Megborzongott, nem vágyott másra, csak alaposan megmosakodni, de Thorwulf kérésének kell eleget tennie először, így ragadni fog egészen addig, míg legalább el nem látja fivérét.

    Senki sem örvendezne, akinek termetes mérete van, ha szűk helyen; ami ráadásképp néha meg is szúrja; kellene botladoznia, csúszkálnia. Fardl pontosan így szenvedte meg a hasadék érdes falát, nyirkos, párától sikamlós kavicsait patáival. Mégsem pisszent, hisz csikó kora óta tette meg ezt a kellemetlen utat hetente többször. Hozzászokott, ismerte, s tudta jól, mire igazán zavaróvá válnának az apró karistolások már kint is lesz. A repedés ugyanis pont akkora volt, hogy Fardl és Bardl mellé két nagy ló elférjen egymás mögött, s nem hosszabb. Ha nem lett volna benne középen egy kanyar, át is láthattak volna a bejáraton. Néhány döngő patadobogást követően valóban a rejtekben voltak.

    Északon a tél közeledte ritkán kegyes, mindenütt egyszerre lesz úrrá a tájon a fehér, s dér. De itt nem. A kráter fala felfogta a szelet, ami a hideget hozta, a középen magasodó ősi kőris pedig ágaival óvta az apró meleg tisztást a zord tájon. Nem volt nagy, mégis az ikrek féltve őrizték ezen természeti csodájukat, ugyanis akármilyen apró is legyen egy föld, az északiak igazán értettek hozzá, hogyan menjenek ölre érte, akár holtig. Ezért is voltak olyan büszkék magukra, miután Ube segítségével rátaláltak, majd ide hordták a megannyi alapot, végül hárman, együttes erővel emeltek egy vadászkunyhót a kőris tövébe.

Kőrislak volt a második otthonuk, jócskán felszerelték, elvégre rendszeresen töltötték abban az apró házikóban az idejüket. Ha valami nem igényelt nagy mozgásteret, de csendet annál inkább, akkor Ube ott tanította meg nekik. Épp ezért voltak oly nyugodtak a testvérek, hogy a búvóhelyükön nem csak biztonságot, hanem gyógyulást is találnak. Az egyik fal a favágó jóvoltából telis tele volt szárított füvekkel. Thora megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy meglátta az otthon kedves látványát, hogy aztán egész velejét átjárja a rettenet. A kéményből füst szállt a krátert ölelő ágak közé, melyek levelek nélkül, kopaszon eresztették is el a vészjósló felleget.

    Valaki volt ott.