Drake

 Lvcú

Egykor a sárkányok erdei faja volt, ám a sűrű törzsek közt a repülés teljesen feleslegessé vált, szárnyát eldobta, és helyette hihetetlenül erősekké váltak a lábai. Ezzel egy külön alfajjá is vált. Pikkelyei minden esetben vastagok, és ruganyosak; kettétörve lágy, szivacsos belseje van; másodlagos védelemként. Elsősorban brutálisan izmos mellsőlábaival tompítja a sebességét, de az esetleges gyors bukfencekhez szükséges a pikkelye furcsa kialakítása; nem mindig tud ugyanis kecsesen megállni. Az egyetlen olyan ma is élő sárkány faj, aminek megmaradt a kaméleon bőre, az erdei avarba, vagy talajba teljesen idomul, és egyes példányok már azt is elfelejtették milyen volt az eredeti színük. Szárnyuk eldobásával a lábuk erősödött meg, és testük némiképp átalakult. Igazi gyorsfutóká váltak, egy "ló" gyorsaságának a négyszeresével bírnak, de csak rövid távon, utána zihálva meg kell pihenniük. A nevük is futót jelent.

Szájukat kétszer, ha nem háromszor akkorára képesek tátani, mint szárnyas rokonaik, torkukban több tucat hangszál található, amiket ha egyszerre rezgetnek meg olyan dörgedelmes zajt keltenek, amitől a közelben állók dobhártyája beszakadhat. Ezen kívül szeretik leverni lábáról az áldozatukat a villám sebes szaladtukkal.

Ami a táplálékukat illeti; bármilyen gyors lény, ami versenytársnak tűnhet akár csak a pillanat töredékéig. Kiváltképp kedvencük a keleti kontinensről, ember által betelepített ló. Nagyobbak, és gyorsabbak a szarvasoknál, de lassabbak a honos ragadozóknál. Ideális gyakorló jószág. Óvatosan kilesnek, várnak, majd egyetlen egy gyors rohammal kerülnek lábnyi közelségekbe, majd robban a torkuk és a megzavarodott állatot szinte élve kezdik enni. Alapvetően territoriális magányos népség, akik a saját fajtársaikat sem képesek elviselni.

Párzásuk a mocsárban történik, egy igazi rejtély, hogyan is zajlik. Idény kezdetekor elhagyják saját területeiket, és az embereket bosszantó versenyfutásba kezdenek az első helyekért. Nem mintha valaha is beismerné valamelyik, hogy nem ő volt az első.

A tojásokat később magukra hagyják, még a fiókáikat sem hajlandóak megtűrni. A csöpségeknek az egyetlen szerencséje, hogy a getjaarce csordák őket is védelmükbe veszik, így a mezei "marhák" egyszerű beszédét tanulják el.

A versengés élteti őket, hihetetlenül büszke, és kötekedő fajta, akinek be nem áll a szája.

Érdekesség róluk, társaikat etették éhinséges időkben, ezzel megkérdőjelezve barátságtalan hírüket. Felverték az erdő madarait, a többiek pedig lakmározhattak. Ha egy elf, vagy ember, vagy driád, vagy bármi, ami két lábon jár és eszközöket használ, betársul mellé a versenygésekbe, esetleg még buzdítja is őt, azt a saját elmondásuk szerint megtűrik; ám mégis az életük árán is megóvják a barátjukat.

A fentebbiek után egyértelműen nagy tévedés az emberek részéről, hogy a lvcúk gonoszak vagy kártékonyak lennének. Nem gonoszak, csak hihetetlenül szemtelenek. Ahogy kártékonynak sem mondhatóak, csupán unatkoznak és versenyt keresnek a lovakban, a kilőtt nyílvesszőkben, és a marhák erejében. Az igazat megvallva felettébb jószándékú és szorgos lények, a sivatagi elfek évtizedek óta bizonygatják Ashara minden más vidékén.